KUBA, NAPJAINKBAN
Kuba. Sok-sok éve, amikor talajt ért itt a lábam, és ráléptem a poros útra, a világ mocskának hittem ezt a helyet. Tisztán emlékszem a párás, nehéz levegőre, amit beszívtam, és arra a kíméletlen napsütésre, amely a bőrömet érte. Szegénység és romos házak mindenfelé. Az omladozó falak mégis színesre voltak festve, mintha a lakóik azt kívánnák hirdetni, hogy minden szegénység ellenére széppé tudják varázsolni az életüket. Ahogy az egyik lábam követte a másikat, és egyre messzebb jutottam az utcán, úgy éreztem, a pokol kapuja felé tartok.
És most, ahogy a házam hatalmas teraszáról nézem ugyanazt a tájat, már tudom, hogy az az út hiába volt gyötrődéssel kikövezve, csodálatos helyre vezetett.
Minden átkozott reggel, amikor kikelek az ágyból és meglátom ezt a paradicsomi kör
