Az ördöglovas

Chapter 2

A Duna mellett vagyunk… A nádas hajladozik az esti szélben és a roppant folyam felszínén apró hullámok kergetik egymást…

A békák brekegése és a tücsökszó nem úgy hangzik, mint máskor… Mintha titkos életet nyernének a tárgyak… Az élőlények is különösen viselkednek. A nádi farkas szeme világít, mint valami sárga lámpás… és csillogó bogarak raja lebeg a magasban… Mintha valami halk muzsika vegyülne a szél zúgásába… Talán sóhaj, vagy panasz?… A Hold sápadtan imbolyog az égen, és időnként elsötétedik, mintha roppant szárnyak takarnák el… Lehet, hogy csak fellegek vonulnak el előtte… A lelkek és boszorkányok ideje ez. Ilyenkor indulnak útnak a sötét ruhás, fakó arcú banyák, és hangos vihogással találkoznak a romladozó vár mellett vagy a meredek sziklák tövében… Ebben az órában nagyobbakat ugrik a kecskebak, és nagy, sötét denevérek szállnak a négy világtáj felé… Ilyenkor indul útjára a népmesék és legendák furcsa lovagja is: a feketeköpenyes garabonciás deák…

*

Ilyen különös este volt, amikor a visegrádi vár alatt, az országúton, egy nehéz batár gördült végig. A kocsis már nem is csapkodta a fáradt lovakat, szomorúan ült a bakon, mintha az orra vére folyna. A szürkék csak lépéssel győzték; meg-megálltak és kinyújtották nyakukat a satnya útszéli fű után… A kocsis fel-felriadt a bakon, megsuhogtatta hajlékony, hosszú ostorát, mire a lovak újra megindultak…

A batár belsejében nem égett lámpa. Metternich Leontine hercegkisasszony, akinek szép arca hófehérnek látszott a holdfényben, mosolyogva fordult öreg udvarmesteréhez.

– Lassanként kénytelenek leszünk beletörődni abba, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát. Clementine néni kastélya még messze van.

– Isten irgalmazzon nekünk – rebegte az öreg és gyorsan keresztet vetett. – Az imént két denevér repült el a kocsi mellett… Rossz ómen…

A hercegkisasszony nevetett. Olyan volt a kacagása, mintha ezüstcsengők csilingeltek volna a batár belsejében.

– Két denevértől még nem ijedünk meg. Inkább az a baj, hogy a lovak nem bírják tovább.

– Akkor szálljunk ki a kocsiból és bújjunk el valahol – indítványozta az udvarmester reszkető hangon. – Errefelé sok a barlang, meghúzódhatnánk valamelyikben… Barátságtalan ilyenkor az országúton. Most azon sem csodálkoznék, ha hirtelen megjelenne a garabonciás deák, és alaposan megtréfálna bennünket.

– Garabonciás?… Wer ist das? – fordult Leontine a társalkodónőjéhez, a pisze és kék szemű Wiese Margithoz.

– Nem tudom – suttogta a leány és riadtan nézett az udvarmesterre.

Az öregember igen furcsán gubbasztott helyén: kabátja úgy felpúposodott, mint a leselkedő menyét háta, sárga, ráncos arca még fakóbbnak tűnt, mint amilyen a valóságban volt.

– A garabonciás deák rendszerint rongyos köpenyeget visel – mondta halkan. – Sokan nem is látják az első pillanatban, mert átragyognak rajta a csillagok… Néha gyalog érkezik, máskor fekete paripán, de sokan látták már felhőn is lovagolni… Többnyire bajt hoz magával: villámlást, dörgést és szélvihart… Ha nagyon rossz kedve van, akkor jégesőt zúdít a vidékre…

– Hát mi nem félünk a garabonciástól – nevetett a hercegkisasszony.

– Ha még csak róla volna szó! – sóhajtotta az öreg.

– Hát még kiről van szó?

– A betyárokról – suttogta az udvarmester és felnézett a kék holdfényben fürdő Visegrád romjaira.

– Az ilyen várromok közelében mindig akad haramia… Mintha csak a pusztulás és elhagyatottság vonzaná őket…

– Pedig Visegrád nagyon kedvelt kirándulóhely – jegyezte meg a hercegkisasszony –, úgy tudom, valamikor az igazságos Mátyás király lakott itt…

– Bravó, kegyelmes hercegnő – bólogatott az udvarmester. – Visegrád valóban Hunyadi Mátyás rezidenciája volt… Most azonban már csak denevérek és vámpírok lakják…

– Vámpírok? – ijedezett a szőke Margit.

Leontine megfogta a leány hideg kezét, és erősen megszorította.

– Ne féljen, kedvesem!… Maga pedig ne fecsegjen ostobaságokat, Burger!… Vámpírok nincsenek!

– Nincsenek? – hördült fel az öreg és izgalmában előkotorta kopott bársonykabátjából burnótszelencéjét. – Hogy nincsenek vámpírok?… Hát akkor hallgassák meg a következő históriát… Tíz évvel ezelőtt történt…

– Állj! – hangzott hirtelen a sötétből egy nyers hang.

– A haramiák! – rémüldözött az udvarmester. – Mondtam, hogy ne induljunk el fegyveres kíséret nélkül.

Leontine kitekintett a batárból. Először csak a sötét víztükröt látta és a lomhán hajladozó nádast… Aztán megpillantotta a két lovast is. Fekete inget és gatyát viseltek, arcukat sötét kendő borította. Csontos, erős lovaik is sötétek voltak.

– Ezek csakugyan haramiák… – gondolta Leontine.

Egy pillanatra megijedt, de aztán feltámadt nagyúri büszkesége.

– Hajts! – kiáltott ki a kocsisnak. – Gázold le az útonállókat!

A kocsis igyekezett is a parancsot teljesíteni; megsuhogtatta ostorát és rácsapott a lovakra…

Lövés dörrent és a kocsis hangos jajkiáltással bukott le a bakról a porba.

– Meggyilkolták – sírt fel Margit, és csipkés zsebkendőjét görcsösen a szájához szorította.

Komor férfiarc bukkant fel a batár nyitott ablakánál.

– Nyújtsák ki a pénzüket az ablakon!… Siessenek!

Az udvarmester reszkető kézzel nyújtott egy zacskó aranyat a haramiának. – Ez az összes vagyonunk.

– Azt majd én fogom eldönteni – nevetett a férfi. – Szálljanak ki a kocsiból!

A betyárok átkutatták a kocsit, de nem találtak több pénzt. Már távozni akartak, mikor az egyik rabló észrevette Leontine díszes nyakláncát, és máris utána nyúlt. A hercegkisasszony hátralépett és lekapcsolta nyakáról a láncot.

– Itt van… Ne merjen hozzám nyúlni…

– Adja ide a fülbevalóit is! – mordult rá a rabló.

A hercegnő engedelmeskedett, de kis keze ökölbeszorult, amikor meghallotta Margit ijedt sikoltását. A társalkodónő nyakán vékony aranylánc volt, ezt szakította le a másik rabló.

– Maguk nem emberek, hanem vadállatok! – kiáltott fel Leontine szikrázó szemmel.

A rablók hangosan nevettek.

– Viszontlátásra, szép kisasszony! – kiáltották oda búcsúzóul és máris elnyelte alakjukat a sötétség.

– Vizet! – suttogta a sebesült.

Az udvarmester megitatta a kocsist. A társalkodónő pedig a férfi vérző karjára szorította zsebkendőjét. A kocsist még sohasem kényeztették ennyire, a sebe nem is fájt olyan nagyon, de a hatás kedvéért továbbra is nagyokat nyögött.

– Talán valami csontot tört össze a golyó? – aggodalmaskodott az udvarmester.

A sebesült újra hatalmasat nyögött erre a kijelentésre.

– Mi történik itt? – kérdezte váratlanul egy kellemes csengésű férfihang.

Az udvarmester megrettenve bámult a lovasemberre. Senki sem hallotta a ló dobogását, de a lovas mégis mellettük állt. Az éjszaka természetellenesen megnagyította a fekete mén arányait. A paripa teste elmosódott a sötétben, de fejét élesen megvilágította a holdfény. Kékes fény villódzott a nyeregben ülő férfi kissé mongolos vonásain is.

– A garabonciás deák – mondta az udvarmester ijedten.

– Mi történt itt? – kérdezte a férfi másodszor is. Parancsoláshoz szokott hangja elárulta türelmetlenségét.

– Kiraboltak bennünket – válaszolta Leontine és a férfi szemébe nézett.

– Mondjon el mindent!

– Nincs sok mesélnivaló azon, ami történt… Két haramia kirabolta a kocsit… Az ékszereinket is elvitték… Most már tud mindent.

– Merre távoztak a rablók?

Leontine dél felé mutatott.

– Arra… Miért kérdezi?… Azokat már nem érheti utol senki… Legfeljebb, ha szárnyas paripán üldözné őket valaki.

– Az én lovamnak időnként szárnyai nőnek – mosolygott a férfi és megveregette a pompás állat szénfekete nyakát. – Azt hiszem, hamarosan visszajövök… Addig is arra kérem a szép hölgyeket, hogy tartsanak meg szíves emlékezetükben!

Leontine elpirult. Meztelen nyakát szinte égette az ismeretlen pillantása. Pedig a férfi mindössze a nyakláncot képzelte oda a fehér nyakra, és tekintete tárgyilagos volt.

– Remélem, hogy megkerítem a nyakláncát – mondta és azzal sarkantyúba kapta lovát.

A következő pillanatban a lovat lovasával együtt elnyelte az éjszaka.

*

Tíz perccel később a magányos lovas megpillantotta a betyárokat. Azok is észrevették az üldözőt, és sebesebb vágtatásra ösztökélték lovaikat. Izgalmas hajsza kezdődött… A haramiák ösztönösen megérezték, hogy veszedelmes ellenféllel hozta össze őket a sors. A távolság csakhamar csökkent az üldözöttek és az üldöző között.

– Majd én elintézem a fickót! – mondta az idősebbik rabló elszántan. – Te csak vágtass tovább a pénzzel és ékszerekkel!

Az öreg rabló visszafordította lovát. Nem először nézett farkasszemet a halállal, de most mégis valami ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Makacsul összeszorította fogát, mialatt felkészült a küzdelemre. Csak a térdével kormányozta lovát, erősen megmarkolta pisztolyát és várt… A fekete mén szélsebesen közeledett; hosszan elnyúlt testtel vágtatott, lábai alig érintették a földet…

– Az Ördöglovas – mondta akaratlanul, és maga sem tudta, hogyan jutott eszébe ez a furcsa név. Mégis leküzdte félelmét és hirtelen felkapta pisztolyát… Lövés fénye villant fel az éjszakában… A rabló hangosan felujjongott, amint látta, hogy makacs üldözője hirtelen eltűnik a nyeregből… A következő pillanatban azonban már meggyőződhetett tévedéséről… A kísérteties lovas ismét a nyeregben ült, és kezében egy hosszú ostor kacskaringózott; olyasfajta, amilyent a csikósok használnak… A rabló megértette, hogy mi vár rá, de még korántsem adta fel a harcot. Nyergében egy másik pisztolyt is tartogatott, gyors mozdulattal odakapott, de egy másodperc töredékével mégis elkésett… Begörbült ujja már nem tudta megrántani a kakast, a korbács vad erővel csapott kezére és kitépte ujjai közül a pisztolyt… Ami aztán következett, az már nem is volt küzdelem… A nagy fekete mén úgy robbant a haramia megriadt lova elé, mint egy meteor, lovasa pedig újra és újra megforgatta feje fölött a szíjas ostort. Retteneteseket ütött… A korbács olyan volt, mintha élne: a rabló füle mellett zizegett, rácsavarodott a karjára és csuklójára… Időnként tompa reccsenés hallatszott; hasonló a meghasadó szövet zajához, az ostor vége ilyenkor eleven húsba talált, és véres nyomot hagyott hátra… Alig néhány perc leforgása alatt a fekete ing rongyokban lógott a rabló testéről… Most már csak arra törekedett, hogy arcát megvédje a további ütésektől. Karjai közé szorította a fejét és vadul felüvöltött, mint a meghajszolt farkas…

– Hol vannak a rablott ékszerek? – kérdezte a könyörtelen ellenfél, és ostora máris kinyúlt, új célpontot keresve a rongyos emberen…

– A társamnál van minden – nyögte a rabló, miközben hasztalan igyekezett kitérni a korbács elől.

Az ismeretlen végre megelégelte az ütlegelést és megfordította lovát. A fekete mén felágaskodott, aztán nekirugaszkodott és máris vágtatott a másik rabló után.

A betyár kétségbeesetten bíztatta lovát, de csakhamar látta, hogy az országúton nem menekülhet üldözője elől. A fekete paripa szinte repült az egyenletes talajon.

A fiatal betyár már csak abban bizakodott, hogy megtévesztheti ellenfelét: egy facsoportnál hirtelen lekanyarodott az útról, és nem is tért oda vissza, hanem rézsútos irányban száguldott a közeli domb felé. A puha fű felfogta a ló patáinak dobogását… És mégis, mire hátranézett, újra a háta mögött látta makacs üldözőjét…

Széles, mély árok húzódott végig a mezőn, a Duna felé. Az üldözött csak az utolsó pillanatban vette észre az akadályt. Nem tehetett mást: megkísérelte az ugrást… A ló első lábai elérték az árok túlsó partját, de ezzel vége is volt az agyonhajszolt állat erejének, és a ló lovasával együtt az árokba zuhant…

Alig néhány perc múlva az üldöző is az árokhoz ért. És ami ekkor következett, az valóságos csoda volt: a fekete paripa úgy repült át az árok fölött, mintha szárnyai nőttek volna…

Mintegy 20-30 méternyire az árok után a pompás állat megállt. A lovas megveregette a mén izzadt nyakát.

– Jól van, Tatár!

A ló hangosan felnyerített, mintha csak értené gazdája szavát. A lovas leugrott a nyeregből és az árokhoz ment… Lent a mélyben nem mozdult semmi. Az üldöző lemászott az árokba, hogy magához vegye a rablott ékszereket…

*

– Azt hiszem, ezek az ékszerei – mondta a férfi, mikor másodszor is megállt a batár mellett.

Leontine elpirult.

– Ez boszorkányság… Hogyan csinálta?

A férfi halkan nevetett.

– Mondtam már, hogy a lovamnak időnként szárnyai nőnek.

Leontine érdeklődését már az első pillanatban felkeltette a vakmerő lovas és most kihajolt a kocsiból.

– Mégis, szeretném tudni, hogy kinek köszönhetem az ékszereimet?

A lovas mélyen megemelte kalapját és úgy válaszolt:

– Bocsássa meg, de eddig nem volt alkalmam bemutatkozni: Sándor Móric vagyok.

Leontine szeme felcsillant:

– Sándor Móric gróf… Az Ördöglovas?

A gróf mosolygott.

– Sokan így neveznek.

– Örülök, hogy megismerhettem – mondta a hercegnő. – Metternich Leontine a nevem.

A férfi arca egy pillanatra elborult a kancellár nevének említésére, de amint tekintete újra találkozott a nő mosolygó pillantásával, egyszerre megenyhültek a vonásai. Metternich Leontine nagyon szép volt. Azok közé a diadalmas szépségek közé tartozott, akiket nem lehet többé elfelejteni, ha csak egyetlen egyszer is látta őket az ember… Pompás barna haja laza fürtökben lebegte körül szabályos arcát. A szeme kék volt… Kék, mint a csodálatos osztrák tavak, az Alpok tövében. A szája puha, szinte asszonyos. A bőre csodálatosan fehér… De legszebb talán mégis a keze volt: karcsú és finom, festők ecsetjére méltó.

Sándor Móric gróf hódolattal csókolta meg ezt a kis kezet, mely feléje nyúlt a kocsiból.

– Hová vezessem a kocsit?

Leontine kék szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

– Maga… maga akarja vezetni a kocsit?

– Miért ne? – mosolygott a férfi. – A kocsisra nem számíthatunk… Egyébként van egy ötletem: Menjünk Bajnára!

– Bajnára?

– Igen… a kastélyomba. Nincs messze, és boldog volnék, ha vendégül láthatnám a kegyelmes hercegnőt.

Leontine arra gondolt, hogy néhány óra alatt Clementine néni birtokán lehetnének, mégis elfogadta a férfi ajánlatát. Sőt, az udvarmester legnagyobb megbotránkozására, maga ült a bakra, a gróf mellé, míg a sebesült kocsist a határban helyezték el.

Az út gyönyörű volt. Leontine legalábbis annak találta… A sápadt hold minduntalan kibukkant a felhők mögül, és fénye úgy hullt szét a fákra és bokrokra, mint az olvadt ezüst… A nádas halkan suttogott a szélben, és a hatalmas folyam hullámai egyenletes csobbanással ütődtek a parthoz…

– Udvarmesterem azt hitte, hogy ön a garabonciás deák, kedves gróf… Éppen ezért szeretném tudni, hogy mit jelent ez a furcsa elnevezés?… Talán valami mesebeli alak?

– Az – mondta a férfi. – A népmesék kedvenc alakja a garabonciás… A nép a viharfelhőkben is őt látja, és szerintük csak az avatatlan nem veszi észre a levegőben a deák széttárt köpenyét… A garabonciás tetszés szerint változtatja alakját: egyszer szellő, máskor szélvihar… Ő zúgatja a fák lombjait és az ő köpenye terül szét a hullámzó füvön… megkergeti a fehér bárányfelhőket és felkavarja a tó haragoszöld hullámait… Minden és semmi… Nincs hazája… egyesek zivatarnak nevezik, mások garabonciásnak… Ma itt van, holnap hét tengeren túl lebegteti rongyos köpenyét a szél… Palástja köd és a kalapja felhő… kardja villámokat hasít az ég fekete kárpitjára… Persze, csak ha haragszik… Most jókedvében van: suttog, mintha szerelmes bókot mondana, altatódalt dúdol a fáradt tücsöknek, és szelíden fodrozza a Duna felszínét…

– Milyen szép a mese – mondta álmodozva a hercegnő. – Beszéljen még! Szívesen hallgatom.

– Miről beszéljek?… Itt kellene maradnia nálunk, Magyarországon, akkor megtudná, hogy milyen csodálatos legendák szövődnek itt egy-egy nyírfa fehér dereka köré, vagy egy várromhoz… A Balatonnak külön mesegyűjteménye van… És a Nagyalföld… Járt már ott?

– Soha.

– Akkor nem is látott még délibábot?

– Nem… Was ist denn das?

– A délibáb?… Színes álom… csalóka fény, amit soha el nem érhetünk… Egészen megváltozik a vidék képe, ha a Délibáb kisasszony kiteríti színes fátyolkendőjét a felhőkre.

– Délibáb kisasszony?… Ki az?

– Mesealak… éppen olyan, mint a garabonciás. A földi halandók megbámulják a kisasszony fény szőtte fátyolát, és tündöklő képet vélnek felfedezni az égen… Ha aztán a Délibáb kisasszonynak jókedve van, akkor egyszerűen megfordítja színes fátyolkendőjét, és az emberek is fordítva látnak mindent. Sokan megértik ilyenkor, hogy akik az álmokban bíznak, azok előbb-utóbb csalatkoznak… Mégis akarják, mégis hiszik a csalóka képeket, mert az elérhetetlen után való vágyakozás megszépíti az életet… Erre a vágyakozásra szüksége van az embereknek: a bölcseknek éppen úgy, mint a bolondoknak… Nem volna igazi puszta a róna sem, ha nem tükröződnének fölötte a levegőben kertek, tavak és soktornyú városok… Délibáb nélkül nem volnának a földön álmodozók, rajongók, bolondok, reménykedők… és szerelmesek.

– Hiszen maga valóságos költő, gróf úr!

– Nem, csak szerelmes vagyok…

– És kibe?

Leontine rögtön megbánta a kérdést, forró vérhullám öntötte el az arcát. Nem mert a grófra nézni, így is minden idegszálával érezte a férfi pillantását.

– Hogy kibe?… És ezt éppen a hercegnő kérdezi tőlem?… Nos, akkor kénytelen leszek világosabban beszélni: egy órával ezelőtt még nem voltam szerelmes… Egy óra óta a hercegkisasszony jelenti számomra az elérhetetlen Délibábot…

– Honnan tudja, hogy annyira elérhetetlen vagyok? – suttogta Leontine, és önkéntelenül behunyta a szemét.

A következő pillanatban ajkán érezte a férfi száját… Sándor Móric elengedte a gyeplőt, hagyta, hogy a fáradt lovak nyugodtan poroszkáljanak az úton… Szükség volt mindkét karjára, mert szorosan magához ölelte a mellette ülő karcsú alakot…

*

– Attól tartok, hogy a kegyelmes hercegnő megfázik a bakon – aggodalmaskodott az udvarmester.

– Ettől nem félek – mondta a szőke hajú és kék szemű Margit, akit mindenki nagyon szendének gondolt, pedig valóságban jobban értett a férfiakhoz, mint akármelyik udvari dáma. – A gróf nagyon csinos ember… én sem fáznék mellette a bakon!

– Aber, das ist unerhört! – krákogta az udvarmester megbotránkozva. – Unerhört – ismételte, mély meggyőződéssel.

A hercegkisasszony és Sándor Móric ebben a pillanatban csókolták meg egymást másodszor.