Sailor
Azon a héten az arcképem felkerült minden bostoni buszra. Egy régi fotó volt, amin a fényképezőgépbe mosolygok, miközben a mellkasomhoz szorítom az íjamat. A feliraton ez állt: Sailor Brennan, Boston olimpiai esélyese!
Gerald Fitzpatrick műve. Betartotta az ígéretét, hogy nagyobb reklámot csinál nekem. Felfogadott egy csapatot, akik az elhanyagolt (értsd: nem létező) közösségimédia-felületeimet kezelik, például a Twitteren, az Instagramon és a Facebookon. Egy PR-menedzsert is kijelölt mellém. Crystalnak hívták, és olyan erős, reszelős Long Island-i akcentusa volt, mint aki napi öt doboz cigarettát szív el.
Pici gombóccá akartam összekuporodni, valahányszor megláttam az eszelősen vigyorgó arcom egy buszon, de nem panaszkodtam.
Meg aztán ott volt Hunter.
Az utóbbi öt napban figye
