VIOLETMárcius 21. és utána
Kopogok a szobája ajtaján, de nem jön válasz. Megint kopogok.
– Finch? – Újra meg újra bezörgetek, aztán nagy sokára hallom a csoszogást, valami lezuhan, utána egy káromkodás – „a francba” –, és az ajtó kinyílik. Finch öltönyben van, a haja rövidre vágva, géppel, katonásra. Jól áll neki, ahogy a borosta is… Valahogy idősebbnek látszik, és… igen, nagyon szexi.
Csibészes félmosollyal üdvözöl, és ezt mondja:
– Ultraviola! Az egyetlen ember, akit látni akarok. – Félreáll, hogy beléphessek a szobájába.
A szoba még mindig kórháziasan csupasz, amitől összeszorul a gyomrom, mert már tudom, hogy kórházban volt, csak nem mondta el. Van ebben a kék színben valami fullasztó…
– Beszélni akarok veled – mondom.
Finch csókkal üdvözöl, a szeme ragyogóbb, mint tegnap este –
