VIOLETMég 142 nap…
Hajnali két óra, szerda. A szobámban.
Az ablakon megzörrenő kavicsok hangjára ébredek. Először azt hiszem, csak álmodtam a zajt, de aztán megint hallom. Felkelek, és kikukucskálok a rolón keresztül. Theodore Finch áll odalent pizsamanadrágban és fekete, kapucnis felsőben.
Kinyitom az ablakot, és kihajolok.
– Menj haza! – Még mindig dühös vagyok rá, amiért elzárást kaptam miatta, életemben először. És Ryanre is dühös vagyok, amiért azt hiszi, megint járunk. És kinek a hibája ez? Olyan vagyok, mint egy szűzkurva, aki csak úgy szórakozik a fiúkkal. Megcsókoltam a gödröcskéjét, és csókolóztam vele az autósmoziban. Mindenkire dühös vagyok, de leginkább magamra.
– Menj haza – ismétlem.
– Légyszi, ne akard, hogy fára másszak, mert esetleg leesem, kitöröm a nyakam, és nagy
