Carter
– Itt fogod tartani? – a fivérem nem annyira kérdésnek, inkább kijelentésnek szánja, ahogy körülnéz a cellában. Ötünk közül Jase a középső, és sosem kedvelte a köntörfalazást. Azt hiszem, nem tehetek neki szemrehányást a nyíltsága miatt. Emiatt viszont eszembe jut Tyler. Legfiatalabb öcsénk évekkel ezelőtt halt meg. Az emléke eltompítja a jelent, de csak egy pillanatra.
Jase nekitámaszkodik a szemközti falnak, lazán keresztbe fonja a karját, és várja a válaszom.
Már csak egy óra és indulunk. Csuklómon a Rolex minden halk kattogása arra emlékeztet, hogy az a lány az enyém lesz. Már csak az idő választ el minket egymástól.
A földön heverő vékony matracról a cella túloldalán lévő fém vécére pillantok.
– Azt hiszem, még egy széket is berakok ide.
Öcsém kérdő arckifejezése csak kis
