Baley megint biztonságos, zárt térben volt. Homályosan látta Daneelt, de a robot arca előtt fekete foltok úsztak, amelyek vörösre váltottak, amikor pislogott.
– Mi történt? – kérdezte.
– Sajnálom – felelte Daneel –, hogy jelenlétem ellenére kár érte önt. A nap közvetlen fénye árt az emberi szemnek, de úgy vélem, a rövid behatás által okozott sérülés nem lesz tartós. Amikor felnézett, kénytelen voltam visszahúzni önt, ön pedig elveszítette az eszméletét.
Baley grimaszt vágott. Ez nyitva hagyta a kérdést, hogy vajon a túlzott izgalomtól (netán a félelemtől?) ájult-e el, vagy Daneel ütötte le. Megtapogatta a fejét és az állkapcsát, de nem érzett fájdalmat. Nyíltan azonban nem tette fel a kérdést. Úgy gondolta, annyira nem is akarja tudni.
– Nem is volt olyan rossz – szólalt meg ismét.
–
