A saját érdekedben

3

FENT, A SZOBÁJÁBAN Zach Ward a történelemházit írja, és közben csetel. Az apja ráüzen:

Gyere le!

Zach nem hallotta, hogy beállt az autóval, még csak azt sem, hogy bejött a házba. Gyorsan válaszol a barátjának, Lucasnak:

Mennem kell. Lerendeltek a földszintre.

Lucas egy felrobbanó bombát küld.

A lépcsőn lefelé Zach emlékezteti magát, hogy bármi történjék is, a legjobb, ha befogja a száját. Csak akkor szólal meg, ha feltétlenül szükséges. Ha már intézkedtek a szülei, úgyis mindegy. Nincs értelme vitatkozni velük.

– Itt vagyunk – kiáltja az apja a nappaliból, és int, hogy menjen be.

Még ingben és vasalt nadrágban van, csak a zakóját vette le. Az anyja pont úgy néz ki, mint reggel, amikor munkába indult. Csak a cipőjéből bújt ki.

Zach külsőre a szülei keveréke. Sűrű haját, állát és gödröcskéit az apjától örökölte, a szemét és a hosszú pillákat az anyjától. Mindkettőjüktől a legjobbat. Genetikai főnyeremény, ezt ő is tudja.

– Foglalj helyet! – mondja James.

Zach leül a kanapéra. A szülei a fotelekben ülnek, és közrefogják. Emiatt egy kicsit olyan érzése támad, mintha csapdába esett volna.

– Ma este beszéltem az irodalomtanároddal – kezdi a férfi. – Anyádnak dolgoznia kellett.

– De aztán én is odamentem – jegyzi meg Pamela, és jelentőségteljes pillantást vet a férjére. – Tehát mindketten beszéltünk vele.

– Mr. Crutcher érdekes ember – folytatja az apa.

Zach hallgat. Nem kapcsolódik be.

– Nagyon jót beszélgettünk a dolgozatodról. Megmutatta az értékelőtáblázatot, és felhívtam a figyelmét néhány dologra, ami elkerülte a figyelmét. A megjegyzéseim többségével egyetértett.

Szünetet tart, lehetőséget adva az anyának, hogy felvegye a fonalat.

– Én csak pár mondatot váltottam vele, de hajlamosnak mutatkozott arra, hogy átértékelje a dolgozatodról alkotott véleményét – mondja a nő. – Úgy láttam, elismeri, hogy még a tanárok is tévedhetnek.

Crutcher beismerte, hogy tévedett? Kizárt. De a szülei kétségtelenül ezt gondolják.

– Mindent összevetve szerintem sikerült megállapodnunk – folytatja az apja. – A jegyedet nem hajlandó megváltoztatni, mivel már kiosztotta a dolgozatokat, de hajlandó új feladatot adni neked, ami valójában pluszkreditet jelent. Így ötös alára javíthatsz, és a többi diák nem fogja igazságtalannak érezni.

Más szóval Crutcher nemet mondott. Nem meglepő annak tudatában, hogy mennyire gyűlöli Zachet. Pedig a tanárok mindig is kedvelték. Ő az egyetlen kivétel.

És még soha életében nem kapott négyest, se fölét, se alát.

– Úgy gondoljuk, ez a lehető legjobb megoldás – foglalja össze az anyja. – Az átlagod nem változik, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

A gyerek bólint, és komoly marad az arca, pedig legszívesebben egy jót mosolyogna az anyja szavain. A szülei nagyon szerették volna rávenni az irodalomtanárt, hogy adjon jobb jegyet, de nem jártak sikerrel, és ezt nem akarják beismerni.

A kudarc egy illúzió is lehet.

Ez is apa mondásai közé tartozik, amelyeket ő wardizmusnak hív. Zach egész életében ezeket hallgatta. A többségük hülyeség.

Mind a ketten Zachet nézik, és ő rájön, arra várnak, hogy megszólaljon.

– Köszönöm – mondja végül.

– Szívesen – feleli az anyja. – Tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. Mindenben segítünk.

Naná. Bármit megtennének azért, hogy a fiuk bejusson az ország legjobb egyetemeinek egyikére. Ezúttal azonban nem akarta, hogy segítsenek neki. Nem akarta, hogy beszéljenek a tanárával, és megkérjék arra, hogy adjon jobb jegyet. A négyes fölé nem olyan nagy ügy. Nem a félévi jegye, csak egy dolgozat.

Ó, mondták, majd mi elintézzük.

És úgy intézték el, hogy neki kell pluszfeladatot csinálnia, nem nekik. Ráadásul ezek után Crutcher valószínűleg még jobban utálja.

Remek!

– Azt is közölte, hogy mi lesz az a pluszfeladat? – kérdezi Zach.

– Nem – feleli az apja. – Elgondolkodik rajta, és felteszem, majd elmondja neked.

– Ha mégsem, akkor szólj nekünk! – mondja az anyja.

Zach bólint. Ja, majd nyilván szólni fogok.

– És nézzük át együtt azt a dolgozatot, mielőtt leadod! – teszi hozzá az apja.

Újabb bólintás. Nincs az az isten.

Az apja telefonja rezeg. Előveszi a zsebéből, odabiccent a feleségének, azután kimegy.

– Vacsoráztál már? – kérdezi az anyja.

Nyolc óra. Nyilván evett. Egyedül, mint általában.

– Igen – feleli.

– Helyes. – Pamela elmosolyodik, és megpaskolja Zach térdét. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk. Tájékoztass bennünket a fejleményekről!

– Jó.

A fiú kimegy a nappaliból, és elhalad az apja mellett a folyosón, aki kiabál valakivel a telefonban, de oda se figyel. Már régen leszokott a hallgatózásról. Az apja beszélgetései jó ideje unalmassá váltak.

Miután felér a szobájába, megnézi, hogy Lucas elérhető-e még, de már nem. Megnéz még néhány embert, de senkit sem talál, ezért folytatja a leckeírást. Nehezen tud összpontosítani, mert az jár a fejében, hogy vajon mi lesz az a pluszfeladat, és Crutcher mennyi időt ad rá.

Bár még korán van, elálmosodik. Olyan érzése támad, mintha egy pingponglabda lenne a játszmában, amelyet a szülei és az irodalomtanár játszanak egymással.

Előveszi a telefonját, és ráír a barátjára, Courtney-ra:

Szívok a szüleim miatt.

Egy perc múlva jön a válasz:

Nem újság.

Kimaradhattak volna ebből! – írja Zach.

A tininyomorodtól nem leszel egyedi.

Courtney megint a Dawson és a haverok régi részeit nézi. Mindig ezt csinálja betépve.

Zach nem válaszol. Ha folytatná a beszélgetést, a barátja azt írná a szüleire, hogy „az őseid”, és akkor ki is hajítaná a telefonját az ablakon.

Lefekszik az ágyára, és felbámul a modern, aszimmetrikus mennyezeti lámpára, amelyet az anyja választott a szobájába. Gyűlöli. A bútorokat, a szőnyeget és a falakat is gyűlöli. Mindegyik szürke, csak különböző árnyalatú, és ahányszor belép a szobájába, úgy érzi, mintha egy lehangoló felhőben járkálna.

Már csak két év. Egész pontosan huszonkét hónap. Utána kikerül a Belmontból, elköltözik ebből a házból, és egyetemre megy. Pillanatnyilag az is mindegy, hogy melyikre.

Fogd be a szád, és mosolyogj!

Ez nem apa mondása, hanem a belmonti diákoké. Az összes gyerek ismeri. Ez kell a túléléshez.