– Most, hogy visszakaptad a jogosítványod, akkor jössz, amikor csak akarsz – mondta boldogan.
– Nem eszik olyan forrón… – feleltem, és szeretettel megszorítottam a kezét. – Egyelőre én hozom el Hope-ot mindennap az iskolából. – A lábamra néztem, hogy apa kék sasszeme ne fürkészhesse az arcom. – Persze, gondolom, ez hamar véget ér, amint Chloét kiengedik a kórházból.
Apa átölelte a vállam.
– Na és milyen érzés, szívem? Nagyon nehéz?
Jó kérdés volt, nem is tudtam, mit válaszoljak rá.
– Csodálatos… Ugyanakkor borzasztó is. Mintha egy becsukódó ajtón keresztül beleshetnék valahová, vagy mintha belekóstolnék valami finomba, csak hogy az utolsó pillanatban elvegyék előlem.
Az, hogy Hope ennyire közel van, miközben valójában egyáltalán nem az enyém, olyan kínt jelentett, amihez még mindig n
