– Biztosan kiég vagy összeomlik – jegyezte meg egy szikár szeplős arcú nővér, Ellen, aki nemrég került a kórházba. – Még a végén a felesége mellé kerül.
Aggasztó gondolat volt.
Vadul csapott le rám a szakadó eső, ahogy fejjel előre kirohantam a kórház fotocellás ajtaján. Amikor húsz perce leszálltam a buszról, még alig szemerkélt, de sok minden megváltozott ez alatt a rövid idő alatt. A kövezett járdán most mély tócsák éktelenkedtek, amelyek visszatükrözték az utcai lámpák narancssárga fényét. A kórház parkolóját zsúfolásig megtöltötték az esti látogatók. És egy beteg – akihez sokkal közelebb kerültem, mint kellett volna – élete, most véget ért.
Fura hang szökött ki belőlem, részben zokogás, részben kiáltás a helyzet igazságtalan volta miatt. Nem lett volna szabad meghalnia, nem így, ne
