A lenyugvó nap a narancs és az arany ezernyi árnyalatára festette a szobám, amikor hat év után először viszontláttam apám. Sokkal öregebbnek tűnt, mint amire számítottam. A fekete-fehér foltok eltűntek a hajáról – de voltaképp a haja nagy része is. A maradék egyre hátrébb és hátrébb kúszott. Olyan színű lett, mint a nemrég latyakká vált hó.
Kinyitotta a szobám ajtaját, aztán mozdulatlanul megállt, mintha valami hihetetlen látvány tárulna elé. Az ajka egy pillanatig hangtalanul mozgott, mielőtt megtalálta a hangját.
– Szia, Maddie, apa vagyok!
Azt hitte, annyira megváltozott, hogy nem ismerem fel? A nevetése nyers volt, és zavart. Ezzel elárulta, mennyire közel áll a síráshoz
– Sajnálom! A szokás hatalma. Nekünk azt mondták, hogy mindig tudassuk veled, kik vagyunk, amikor belépünk a kór
