Amíg én a csillagokkal

1. fejezet-1

1. FEJEZETMaddie

Harmincnyolc lájk. Nem is rossz napközben, amikor elvileg mindenki dolgozik és nem a Facebookot görgeti. Hátradőltem a székemben, és kortyoltam még egyet a karamellás lattéból. Már nem törődtem a kalóriákkal, bár ez talán szokatlan egy menyasszonytól, akinek néhány nap múlva lesz az esküvője.

Visszagörgettem a fotóhoz, amit korábban posztoltam. Megmosolyogtatott. A fodrásznál ültem, az utolsó frizurapróba a nagy nap előtt. Épp a hajam hátrafésülésével foglalatoskodott, amikor sürgősen telefonhoz hívták, így hát otthagyott az ablak melletti székben. Úgy néztem ki, mint az Ózból a Madárijesztő, miután elaludta a haját. Nem tudtam ellenállni. Lehajoltam, kivettem a mobilt a táskámból, és gyorsan lefotóztam magam a tükörben. Új stílust próbálunk ki az esküvőre. Hogy tetszik?, írtam a fotó mellé. Homlokomat ráncolva néztem a képet, két ujjammal ránagyítottam. Rájöttem, hogy jobb lett volna, ha körbevágom. Lehagyhattam volna a gyakornokot, aki épp a kávémmal közeledett, és tagabaszakadt, kopasz fickót a fekete bőrkabátban, aki a járdáról bámul be az ablakon. Mindegy. Így is jópofa.

– Ugye tudod, hogy egy kicsit megszállott vagy? – kérdezte Ryan néhány hónappal azután, hogy járni kezdtünk.

– Megszállottan szeretlek? – kérdeztem vissza, és a hosszú, fekete szempilláim alól felpillantottam rá.

– Remélem, igen – mondta kedvesen, és összekulcsolta az ujjainkat. – De most arra gondoltam, hogy életed minden egyes pillanatát kiposztolod.

Alaposan szemügyre vettem, hogy tényleg bosszús-e, de ugyanazt a gyöngéd tekintetet láttam, amit csak nekem tartogatott.

– Nem minden pillanatát – feleltem nyomatékosan. Ryan szeme hamiskásan csillogott. – De hát a médiában dolgozom – tettem hozzá. – Túlzás nélkül állíthatom, ha nem lennék aktív a közösségi médiában, az felérne egy szakmai öngyilkossággal.

Ryan felnevetett, és gyöngéden kivette a telefont a kezemből.

– Egy biztos: vannak dolgok, amiket jobb megtartani magunknak – mondta, és magához húzott.

A kávéházban ülve elmosolyodtam a bennem feltörekvő emléktől. Egyre melegebb volt a júniusi napsütésben fürdő ablak mellett, kezdett kellemetlenné válni, és egy pillanatra bosszantott, hogy odaültem, de már csak itt volt hely. A korai ebédjét kanalazó tömeg elfoglalt minden bokszot. Nagy volt a nyüzsgés, és hosszú sorban ácsorogtak az emberek, akik úgy döntöttek, inkább elviszik az ebédjüket.

Lenyeltem az utolsó falat paninit, egy pillanatra elfogott az émelygés, de nem hagytam, hogy ez elrontsa a napom. Még egész listányi dolgom volt, és végezni akartam mindennel. A többsége ráadásul olyasmi, amit nem oszthatok meg a vőlegényemmel, hiába ajánlkozott, hogy segít.

– Édes vagy, hogy segítenél, de nekem kell elintézni ezeket. Egyébként is, kizárt, hogy megláss a menyasszonyi ruhámban szombat előtt. Feltéve, hogy sikerül kiengedniük – tettem hozzá kis szemöldökráncolással. – Különben farmerben és pólóban megyek hozzád.

– Akkor is te lennél a világ legszebb menyasszonya – mondta kötelességtudóan, miközben a keze a derekamról az egyre jobban gömbölyödő pocakomra vándorolt. Amikor a menyasszonyi ruhát megrendeltem, még nem volt ott, és csak reménykedhettem, hogy a Fleurs menyasszonyi ruha varrónői értik a dolgukat, és szombatig ki tudják egészíteni néhány centivel a ruhám. A családom nagy része sem értesült még a fantasztikus hírről, és az esküvő előtt nem is akartuk nyilvánosságra hozni.

Az órámra néztem. A Fleurs a város másik végében volt, de a közelben állt meg a metró. Úgy éreztem, fölösleges taxiba szállni, noha Ryannek megígértem. Miközben megcsókolt az ajtóban, az aggodalom finom ráncai jelentek meg az arcán, amit már úgy megszerettem. Kétlem, hogy elengedett volna egyedül, ha nincs halaszthatatlan megbeszélése. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire megrémült, amikor szembesült az arcszínemmel. Mindig is sápadt voltam, de aznap szinte alabástromfehér. Ennyit arról, hogy a terhességtől kivirágzol. Az elmúlt tizennégy hétben egy vámpírfilm statisztájához hasonlítottam.

– Mi lenne, ha ma lazítanál inkább, és visszabújnál az ágyba? – javasolta gyöngéden.

Ez volt az a pillanat, az egyetlen pillanat, amikor talán átírhattam volna a jövőm. De egyáltalán nem volt rossz előérzetem, nem sejtettem a közelgő veszélyt, semmi sem utalt arra, hogy az elkövetkező néhány órában drámai fordulatot vesz az életem, és én semmit sem tehetek.

– Túl sok dolgom lesz – ismételtem, és még utoljára átöleltem a derekát. – Alhatunk eleget, ha meghalunk. – Szó szerint így mondtam. Tényleg.

Bár még megvolt a saját lakásom, gyakorlatilag minden éjszakát Ryannél töltöttem, és úgy terveztük, hogy amint hazaérünk a nászútról, nekiállunk házat vásárolni. Kerteset, ugyanis tetszett a gondolat, hogy kint ülünk a füvön, és a kicsinyített másunk ott gagyog a kockás pléden, két húsos lábacskája egy láthatatlan biciklit hajt. Azt mindenképp kitenném a Facebookra.

Az a reggel sem kezdődött másként, mint a többi. Ryan ágyában talált a reggel, a vőlegényem szorosan átölelt, mintha attól félne, hogy éjszaka akaratlanul is elkószálok. Pislogva ébredtem a napfényben úszó szobában. A reggeli napsugarakban porszemek táncoltak, de nem volt időm kiélvezni a cirógató meleget, mert talpra szökkentem, és kisiettem a fürdőszobába. Máris a reggeli sprinten járt az eszem, amit az utóbbi időben mértem is. Ma nyolc másodpercet értem el. Egyéni rekord. Gratuláltam volna magamnak, de épp a hányással voltam elfoglalva.

Ryan keze pillanatokon belül ott volt, hűvösnek éreztem a nyakamon, amint a hosszú, fekete hajam megemelte. A másik kezében egy pohár jeges vizet tartott, hálásan nyúltam érte, amikor kész voltam. Kortyolj, köpj, nyelj, ez az új reggeli mantrám! Ahogy térdeltem, felnéztem, és ismét megláttam az aggodalmat Ryan mélykék szemében.

– Sajnálom, Maddie.

Elfogadtam a felém nyújtott kezét, feltápászkodtam, és máris sokkal jobban éreztem magam.

– Miért? Nem te tettél beteggé.

– De én ejtettelek teherbe.

A tekintetem ellágyult, és közelebb húzódtam hozzá.

– Azt együtt csináltuk.

Ryan mosolya olyan volt, mint egy világítótorony. Ez volt az első, ami feltűnt annak idején benne. Átsugárzott a zsúfolt termen, azon a szakmai rendezvényen, ahol megismerkedtünk. Egyenesen rám nézett, vadidegen volt, aki mégis annyira ismerősnek tűnt, hogy majdnem integettem neki. Magam mögé néztem, mert biztos voltam benne, hogy valójában nem is rám mosolyog. De mögöttem nem volt senki, ezért visszamosolyogtam. Ennek másfél éve, és azóta többé-kevésbé mindennap csak mosolygok.

Ryan csatlakozott hozzám a frissítő zuhany alatt. Behunytam a szemem a víz alatt, amely úgy zubogott a fejemre, mint egy miniatűr vízesés, de szappanos végtagjaimon megéreztem a hirtelen beáramló hideget, amikor a fülke ajtaja kinyílt, majd becsukódott. A látásomat elhomályosította a víz, de amikor kitisztult, csak őt láttam: magas, széles vállú, még mindig barna a spanyolországi nyaralásunk óta. Ez az a nyaralás, amiről nem várt ajándékkal tértünk haza. A kezem önkéntelenül is a gömbölyödő hasamra tévedt, amit már nem lehetett a ruháim alá rejteni, és amiért szükség volt az utolsó pillanatban a menyasszonyi ruha átalakítására. Ryan a szappanbuborékoktól csúszós kezemre kulcsolta az övét, majd a kezek így vándoroltak együtt a hasamra. Szőke haja bebarnult a víztől.

– Belefér még egy pont a zsúfolt programodba? – kérdezte, és gyöngéden magához húzott.

Mindig emlékszel az első szerelmeskedésre azzal az emberrel, akivel le akarod élni az életed. Az utolsó viszont könnyen kifolyik az ujjaid közül, bármiféle jelentőség nélkül, mint a lefolyóba csorgó víz.

* * *

Irány a Fleurs menyasszonyi ruhaszalonba! Reménykedjünk, hogy passzol! Gyorsan tweeteltem még egyet, miközben felpattantam, összeszedtem a kardigánom és a szatyrokat, amiket a nap során összegyűjtöttem. Talán ezért nem tűnt fel, hogy a legfontosabbat nem vettem fel. A retikülöm, ami ott lógott a székem támláján. Mindössze száz métert tehettem meg az utcán, amikor ráébredtem a tévedésemre, és a felismeréstől úgy rándult össze a gyomrom, ahogy a reggeli rosszullétektől soha.

A retikülömben volt egy boríték, benne annyi készpénz, amennyit még soha életemben nem vettem ki a bankszámlámról. Már azelőtt szorongatott belülről ez a nagy összeg, mielőtt a pénztáros kifejezte volna aggodalmát. Későn ébredtem rá, hogy ezt a feladatot jobb lett volna Ryanre bíznom. Nem lett volna szabad ennyi pénzt olyan nőre bízni, aki nyilvánvalóan terhes anyákat sújtó feledékenységben szenved.

Megfordultam, rohanni kezdtem vissza a kávézóba, és persze felkészültem a legrosszabbra. Hogy fizetjük ki a cateringet és a menyasszonyi ruhám, ha ellopják a pénzt, amit reggel vettem ki a bankból? Esküdni mertem volna, hogy az előbb még szinte üres volt a járda, most azonban megtelt babakocsit toló anyukákkal, lézengő turistákkal, akik megálltak fotózni, és persze gondtalan kirakatbámulókkal. Lehajtott fejjel rohantam, ahogy az amerikai futballisták szoktak, és a rám törő pániktól beleszaladtam egy férfiba, aki akkor lépett ki egy ajtón. Összeütközött a vállunk, megtántorodtam, kis híján elestem. Egy pillanatra kizökkentett a székem hátán csábítóan himbálódzó több ezer font miatt érzett aggodalmamból egy sokkal erősebb félelem. A baba. Ha elesek, baja esik a babának? Szerencsére néhány kétesélyes másodperc után visszanyertem az egyensúlyom. Hátrafordultam, arccal a férfi felé, aki nekem jött – vagy én mentem neki? Bárhogy is történt, arra sem vette a fáradságot, hogy elnézést kérjen, vagy megnézze, végeztem-e a járdán, vagy sem. Csak tagbaszakadt, fekete, dzseki alakú sziluettjét láttam, amint eltűnik egy mellékutcában.

A táska ott volt, ahol hagytam. Miközben a fiatal pár arra készült, hogy birtokba vegye az asztalt, riadtan nézett rám, ahogy kipirult arccal, zihálva rájuk rontok. Kedvesen mosolyogva visszaadták a táskám. Szemmel láthatóan kínosan érezték magukat, miközben el-elakadó lélegzettel hálálkodtam nekik.

Elindultam a metró felé, a lábam még mindig sajgott a váratlan sprinteléstől, és a táskát szorosan a hónom alá szorítottam, miközben lementem a mozgólépcsőn.

Csak nyolc megállót kellett mennem, és nyáron ez volt talán a legjobb napszak a metrózásra. Miután a szerelvény félig üres volt, kevésbé kellett tartanom attól, hogy olyasvalakivel kerülök orrközeli távolságba, aki aznap elfelejtett dezodort használni.

Ha tömöttebb a kocsi, észre sem veszem a férfit. Ha hozok egy könyvet vagy a k****e-t, nem nézek végig gyanútlanul a szerelvényen, miközben lassan elrobogunk a megállók mellett. Az utolsó ülésen ült az ajtó mellett, olyan messze tőlem, amennyire csak lehet. Először átsiklott rajta a pillantásom, de aztán tudatom mélyéről jelzett az a bizonyos metaforikus vészcsengő. Ismerem ezt a férfit?

A negyvenes éveiben járt, izmos, testes alkat, az a fajta, akiről nehéz megmondani, hogy az edzőteremben vagy a kocsmában lett ilyen. Nagy Doc Martens bakancsot viselt, de nem látszott melósnak, a bakancsa ugyanis makulátlanul tiszta volt. Akárcsak a kék farmerje és a fehér pólója. Mindkét alkarját tetoválások borították, de ilyen távolságból nem tudtam kivenni a mintákat. Hol láttam már?

Mintha csak egy aktát pörgetnék végig, kezdtem számba venni a lehetőségeket. A munkahelyemen? Sok emberrel találkozom, sok eseményen veszek részt, de ezt a pasast nem tudtam semmilyen kategóriába besuvasztani. A megjelenése „nyersebb” volt, mint azokban a bizonyos körökben jellemző. Az is átfutott az agyamon, hogy talán a tévében láttam, határozottan hasonlított Grant Mitchellre az EastEndersből. A férfi hirtelen kiegyenesedett, felemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy bámulom. Elnézett a kettőnk között ülő mintegy tucat utas mellett, majd egyenesen rám szegezte a tekintetét. Bizonytalan mosoly bujkált a szája szélén. Nagyon kínos lenne, ha tényleg ismernénk egymást, csak én nem tudnám, honnan. De nem szólt semmit, még csak nem is biccentett vagy integetett. A szeme sötét volt, és rideg, mint a cápáé, de biztos, hogy csak a fények okozták. Rám villant a tekintete, kellemetlenül végigmért, ahogy bizonyos férfiak önkéntelenül is szokták, aztán némi közönnyel elfordult. Az egyik közeli ülésről felvett egy ottfelejtett újságot, és szétnyitotta.

Többé nem néztem rá, mert nem akartam, hogy még egyszer összeakadjon a tekintetünk. Az első alkalommal is éppen elég kellemetlen volt. Kicsit szorosabbra húztam a láthatatlanná tévő köpönyeget, amelybe oly gyakran burkolódznak az ingázók, és kizártam őt a gondolataim közül.

Legközelebb akkor láttam, amikor elhagytam az állomást. Félúton járt előttem a mozgólépcsőn. Forgalmas csomópont, egyáltalán nem volt furcsa, hogy mindketten ott szálltunk le. Miközben figyeltem, pozíciót váltott, és mint egy köpenyes matador, a vállára csapta a fekete bőrdzsekijét, amelyet az akasztójánál fogott egy ujjal. Ekkor esett le a tantusz – vagy inkább olyan érzés volt, mintha egy csomó tantusz esne le egyszerre. Ő volt az a férfi, akit véletlenül lefotóztam a fodrásznál, és kiposztoltam a Facebookra. Gondolatban vállon veregettem magam, amiért végre a helyére tettem. Ennyit a feledékenységről. Még mindig forgott majdnem az összes kerék.

A zebránál jártam, és már feltűnt a Fleurs bejárata, amikor eszembe jutott, milyen furcsa egy London nagyságú város két távoli helyszínén ugyanabba az idegenbe botlani véletlenül.

Harminc stresszes perccel később – miután olyan sokáig visszatartottam a lélegzetem, ameddig csak tudtam ájulás nélkül – végre becipzározták rajtam a menyasszonyi ruhát. Megkönnyebbülten távoztam a Fleursből, pedig tetemes összegtől szabadultam meg, hogy kiegyenlítsem a számlát. A szandálom talpa alatt éreztem a járda melegét, és olyan erősen tűzött a nap, hogy a napszemüveg puszta divathóbortból szükségletté vált. Nem siettem annyira, hogy vissza kelljen mennem a metróba, ezért arra gondoltam, sétálok kicsit, és utána felszállok egy buszra.

Talán bűnös élvezetnek számít egy tölcsér fagyi csokireszelékkel, de akkor is megvettem. Az erősen csöpögő tölcsérrel elhagytam a főút forgatagát, és leültem egy távolabb eső padra.

Elővettem a telefonom, hogy még egyszer megnézzem a fotót, amit legutóbb készítettem. Muszáj volt mosolyognom az esküvői szalon öltözőfülkéjében kattintott képen. A ruha sokkal szebb volt, mint emlékeztem, és a pezsgőszínű selyem jobban illett sápadt arcomhoz és a fekete hajamhoz, mint a fehér. Ahogy felnagyítottam a fotót, a szemem is elkerekedett. A terhesség jót tett nekem, azelőtt nem volt ilyen dekoltázsom. Lenéztem a pólóm nyakkivágására, és elnevettem magam.