A sötétség szavai

UIRONDA-1

LUIGI MUSOLINO

UIRONDA

Az olasz horrorirodalom veretes múltra tekinthet vissza – már a 19. század első feléből akadnak írásos emlékei. A kortárs horror különösen erős Olaszországban: több szerző művei angol fordításban is megjelentek (említsük meg itt Samuel Marollát és Nicola Lombardit), páran pedig a nemzetközi felfedezésre várnak, mint Eraldo Baldini, Claudio Vergnani és Danilo Arona.

Azonban a kedvenc kortárs olasz horrorírónk – sőt, véleményünk szerint a világ egyik legjobb fiatal horrorírója – LUIGI MUSOLINO, aki 1982-ben született Torinóban. Oscure Regioni (Sötét tájak) című kiváló kétkötetes gyűjteményében (2014–15), amely még mindig nincsen teljes egészében lefordítva angolra, Musolino húsz horrortörténetet vonultat fel – Olaszország mindegyik régiójáról írt egyet –, amelyeket a helyi folklór inspirált. Ezekben az elbeszélésekben a ragyogó napfény és a tengerparti fövenyek világa csak a turistáknak szánt álca és a valódi Olaszország a boszorkányok, szörnyetegek és sötét barlangok földje, ahol a hétköznapi átlagélet fátyla mögött téboly és nyugtalanság lapul. Nagy örömmel választottuk hát kötetünk nyitónovellájának legfrissebb gyűjteménye, az Uironda (2018) címadó történetét. Szerintünk egyet fognak érteni velünk abban, hogy Musolinóról gyakran hallunk még a jövőben.

ERMES LENZI egyszerűen nem bírta tovább. Több mint tizenöt év kamionvezetés és több százezer megtett kilométer után úgy érezte magát, mint egy lemezjátszó tűje, ami kizárólag egyetlen bakeliten jár körbe-körbe. Ezt a lemezt ráadásul betonból öntötték, barázdái a vén Scania abroncsai alatt morzsolódó sztrádák voltak és mindössze két szám fért fel rá, a motor zúgása és az Ermes hátában nyilalló fájdalom zsongása.

Ki az a férfi, aki ennyire szomorú, élettelen tekintettel bámul rá a visszapillantóból? Mert az kizárt, hogy ő lenne.

Ha már nem ismered meg a saját tükörképedet, kezdhetsz aggódni, barátom, gondolta, de a figyelmét hirtelen elterelte az alsótestében felizzó nyilallás, mintha valaki nemcsak a lelkét, hanem a bélrendszerét is tűzforró fémrúddal piszkálta volna.

– Picsába – motyogta. Hangját kásásra koptatták a büfék ócska szendvicsei, a túlpörkölt kávé és a kipufogófüst. – A picsába ezekkel az egyforma utakkal. A nyomorult hátfájással. Danielával. A picsába mindennel!

Az anyósülés feletti napellenzőről hétéves fia, Simone nézett vissza rá egy fejetlen nő öleléséből. A fénykép egy napfényes reggelen készült a szembántóan ragyogó kék égbolt háttere előtt. Ermes tisztán emlékezett erre a pillanatra, élete egyik olyan időszakának lenyomatára, amikor valóban boldog volt. Mintha egy másik életben történt volna. A fotón ki lehetett venni egy smaragdzöld rétet, néhány fát és két lankás dombot. A nő manikűrözött körmét harsánysárgára festették. Simone lángvörös haja izzó naplementére emlékeztetett, búzakék szeme méltó párja volt az égboltnak. A fényképről Ermes tépte le a felesége fejét egyik trágár, zokogó dührohamában. Már egy év eltelt azóta, amióta a nő kisétált az életéből, a házzal, a fiával és a férje méltóságának jelentős részével együtt.

– Sohasem vagy velünk, Ermes! Nem bírom egyedül felnevelni Simone-t! Ez, ami van, már nem egy család, de fogalmam sincs, hogy akkor micsoda. Azt hiszem, már nem szeretlek, Ermes.

Ebbe a pár mondatba bele is fért Daniela búcsúja. Alig néhány szóval kitépte a férfi szívét, ledobta a sárba és vidám táncot járt rajta.

Ermes hiába tiltakozott. Nem használt a fogadkozása, hogy kevesebb időt tölt úton, a könnyei, a kifogásai, még Simone egyre súlyosabb levertsége sem, aki napról napra egyre távolabb sodródott tőlük, miközben a veszekedéseik mind hevesebbé váltak.

Daniela el akart válni.

– Hidd el, ha egy nő egyszer döntésre jut valamiben – mondta Ermesnek egyszer az apja, aki hozzá hasonlóan kamionsofőr volt –, roppant nehéz eltántorítani tőle. Ezt sohase feledd.

Ő azonban sohasem tartotta sokra az öreg véleményét, és egyre megszállottabban próbálta visszaszerezni a feleségét. Aztán egyszer kiderült, hogy Danielának van valakije, egy kis torinói cég idősebb igazgatója.

Ermes ekkor teljesen elveszítette a fejét.

A következő néhány hétben már nem csak könyörgött a feleségének. Rendszeresen hívogatta az éjszaka közepén, titokban megfigyelte és állandóan jeleneteket rendezett neki. Az egyik este megállította az utcán a ficsúrt, aki Danielát kefélgette, és eltörte két bordáját meg az arccsontját. Ha a járókelők nem avatkoznak közbe, valószínűleg halálra ütlegelte és rugdalta volna. Egyszerre állt bíróság elé a zaklatásért és a bántalmazásért, a felesége sztárügyvédje pedig felmosta vele a padlót, majd teljes anyagi romlásba taszította. Minden fizetése az ügyvédi költségek törlesztésére meg a tartásdíjra ment el, bár Simone-t mindössze havonta egyetlen hétvégén láthatta. Ermes a kamion hálófülkéjében élt. Minden ingósága egy ágy, egy hűtő, egy gyufaskatulyányi tévékészülék és egy villanyrezsó volt. Akár egy csavargó. Kezdetben a pánikrohamokkal meg az átivott esték utáni emlékezetvesztéssel is meg kellett küzdenie, aztán hosszabb ideig képtelen volt dolgozni. A helyzet nagyon lassan végül javult egy kicsit. Sikerült talpon maradnia, de nem érezte, hogy bárminek is értelme lenne.

A múlt boldog pillanatai kiéhezett fenevadakként rontottak rá, kiszívták a velőt a csontjaiból és folyamatos kimerültségbe taszították. Létezése céltalan utazás volt, értelmetlen kanyargás a semmibe vezető utcákon. Büdös út menti pihenők, lefóliázott sütemények, piszoárok, távolsági fényszórók ragyogása, cigaretta, gyors zuhany, gyógypapucs, szánalmas ételek, lehangoló gondolatok, fenyőfa alakú légfrissítők, kamionparkolók. Negyvenkét éves volt, és semmi mást nem tudott felmutatni, csak a hiteleit, a hasára lerakódott kilókat és azt a néhány röntgenfelvételt, ami vidáman figyelmeztette, hogy mivel az utóbbi húsz év nagy részét egy kamion ülésében töltötte, előbb vagy utóbb egy porckorongsérvműtét vár rá.

Ermes egyedül érezte magát. Vándor lett az élet országútján. Mocskosul, rettenetesen magányos vándor. Akárhányszor átdübörgött egy felüljárón, egyre gyakrabban jutott eszébe, mi lenne, ha leparkolna a leállósávban, kimászna a vezetőfülkéből és leugrana a mélybe. Egyetlen egyszerű mozdulattal élete minden problémáját és szorongását maga mögött hagyhatná. Ha nincs Simone, talán már meg is tette volna. Mikor találkoztak utoljára? Nem emlékezett rá. De a fiú akkor nem volt túl jó állapotban. Lefogyott, szeme alatt fekete karikák sötétlettek. Teljesen összetörte a szülei válása.

Ermest váratlanul felharsanó kürtszó rántotta vissza a valóságba. A hang lassan elhalt, mint egy haldokló fájdalmas nyöszörgése a kórteremben. Erőtlen, lemondó mozdulattal a kormánykerékre csapott, előhalászott egy szál Camelt a dobozból, és próbált az útra összpontosítani, amely majd eljuttatja a Krakkó melletti raktárhoz, ahol kirakodhatja az újabb eredeti olasz bútorszállítmányt.

Az még nagyon sokára lesz.

A kamionba szerelt digitális tachográftól, amely a jármű sebességét, a megtett utat és a pihenők hosszát rögzítette, megtudta, hogy fél óra múlva be kell iktatnia az első pihenőt. A teherszállító járművekre vonatkozó biztonsági előírások kőkemények voltak: négy és fél óránként kötelező negyvenöt perces pihenő, naponta maximum kilenc óra vezetés, hetente összesen legfeljebb ötvenhat óra. Néhány kollégája drága kütyükkel buherálta meg a tachográfot, hogy kijátsszák a rendszert, de Ermes mindig ellenállt a kísértésnek. Ha lebukik, hónapokra búcsút mondhat a jogosítványának.

Valahol az A4-esen járt, nagyjából ötven kilométerre a veronai lehajtótól. Még tizenegy-tizenkét órányi vezetés állt előtte. Hajnali négykor indult Torinóból, amikor a felkelő nap lángoló korongként ült meg a látóhatár peremén és a szalagkorlátok visszaverték a vakító fényt. Futólag eltűnődött azon, hogy bekapcsolja a CB-rádiót és beszélget valamelyik sofőrrel, aki a környéken jár, de végül elvetette az ötletet. Ezek a társalgások mindig egy kaptafára mentek. Semmit sem segítenének.

Sűrűsödött a forgalom. Apró fémdobozokba préselődött emberek százai siettek a szokásos dolgukra, a gyárba, a hivatalba, a napi mókuskerékbe. A szélvédők mögött kifejezéstelen arcok ültek, a kormánykerekeket sápatag kezek markolták, mintha kizárólag kirakati próbababák autóztak volna az utakon.

Lenzi először a mellette elhaladó másik kamion kerekeire összpontosított, aztán figyelme visszatért az útra. Nagyjából háromszáz méterre előtte kisebb varjúraj ugrándozott az út szélén egy elütött tetem körül. Csőrük a puha, foszlós szövetbe vájt, kiéhezve tépték a nyers húst. Lenzi kíváncsian lassított. Valami nem stimmelt a tébolyult madarak gyűrűjében heverő testtel. Egyrészt termetesebb volt, mint egy macska vagy egy kutya, másrészt mintha még mindig mozgott volna.

– Mi a fene…?

Amikor Ermes a madárraj mellé ért, áthajolt a másik ülés felett, hogy jobban lásson. Majdnem kiesett a cigaretta a szájából.

A csapkodó fekete szárnyak alatt, az őrülten kapkodó fejek és csőrök között emberi kéz hevert a betonon. Az alvadt vérrel borított végtag egy nőé vagy egy kisgyereké lehetett. A test többi részét teljesen elfedték a szurokként ragyogó tollak.

Az egész egy pillanatig tartott.

A kamion robogott tovább. Ermes a visszapillantóba nézett. Csak varjakat látott, akik ádázul csipkedték a betont, majd felrebbentek, és egy gazzal benőtt nyomorúságos útszéli pihenő felé szálltak. Sehol egy tetem. Sehol egy kéz. Megdörgölte a szemét, majd elnyomta a cigarettát a hamutartóban.

Határozottan eljött a pihenés és a kávé ideje. Ki tudja, hányadik megálló egy újabb csillogó-villogó, lélektelen helyen. Újabb presszókávé, újabb gyomorégés.

Tíz perccel később lehajtott a sztrádáról, és megállt a Scaniával a kamionoknak fenntartott parkolóban.

Bármit megadott volna, ha végre megszabadulhat a hátfájástól, és kitörölheti az előző jelenetet az emlékezetéből. Szerette volna elfelejteni a képet, ahogyan az idióta tekintetű varjak nyüzsögtek a védtelen kis kéz körül.

Az út menti büfékben árult croissant-ban mindig túl sok volt a vaj. Rengeteg. Ermes mégsem tudott nemet mondani a csábításra, mert valamiért az otthonosság, ezzel együtt pedig a biztonság érzetét keltette benne ez az örökké egyforma lágy, édeskés íz.

Felhajtotta a kávét, köszönetet mondott a narancspréssel foglalatoskodó elhízott pultosnőnek, aztán elvonszolta magát a mellékhelyiségbe. Hipóval keveredett állott húgyszag csapta meg az orrát. Teljesen váratlanul eszébe jutott az elvált felesége és a fia, de beletelt néhány másodpercbe, mire fel tudta idézni az arcvonásaikat, a nevetésüket vagy azt, hogyan mondták a nevét.

Sárgára festett köröm, répavörös haj.

A tükör elé lépett, megnyitotta a csapot és megmosta az arcát. Víz nélkül lenyelt pár aszpirint. A hátfájása továbbra sem enyhült, sőt perzselő lüktetéssel sugárzott ki a feneke fölötti részre.

Teljesen egyedül volt a mellékhelyiségben. Elengedett egy hosszú, sunyi szellentést, aztán tükörképére rá sem pillantva az egyik fülke felé vette az irányt.

Zabálj, szarjál, aludj, szenvedj, dögölj meg. Micsoda fura, undorító szerkezet az ember, merengett. Saját magát is meglepte, mennyire komorak a gondolatai.

Egy marék vécépapírral letörölgette az ülőkét, majd kényelembe helyezkedett. Miközben a nagydolgát végezte, a fülke falaira firkált üzenetek olvasgatásával foglalta el magát. Ez is bizonytalan élete egyik biztos pontjának számított. Bármilyen messze is járt a Scaniával, bármelyik kamionospihenőben állt meg, a vécét mindenhol az átutazók jelenlétének írásos bizonyítékai borították. A deszkába karistolt vagy filccel felfirkált egyszerű szavak rég továbbállt emberek lenyomataivá váltak.

A feliratok kilencven százaléka, mint mindig, itt is obszcén volt, és szexuális jellegű szolgáltatásokat keresett vagy kínált, természetesen telefonszámokkal kiegészítve.

Ermes tekintete megakadt az egyiken.

FIATAL PÁR SZŐRÖS KAMIONSOFŐRÖKETKERES KÖZÖS EGYÜTTLÉTRE

Alatta ez állt:

GAIA, PROSTI (JÓ KÚRÁS)

Ermesből keserű, undorodó nevetés szakadt fel, de amikor a pillantása továbbkúszott a fülke ajtaján, váratlanul a torkán akadt az örömtelen kuncogás. Az obszcén üzenetek és a gyerekesen felskiccelt hímtagok között neonsárgával írt szabályos betűk sorai ragadták meg a figyelmét.

Nem csak a harsány színük miatt.

Hangosan olvasni kezdett:

Az útról nincs menekvéslehúz az aszfaltot nyeldeklő fekete örvény,térj le a kereszteződésnél, irány Uironda,légy a birodalom része.

Uironda. Ez volt az a szó, amire felkapta a fejét. Mintha átkattintott volna egy kapcsolót a memóriájában, és eszébe juttatott egy régi találkozást… hány évvel ezelőtt is történt? Legalább tizenhárom vagy tizennégy, amikor Ermes még nagyon kezdőnek számított a szakmában, és jó szándékú, reményteli fiatalember volt, aki még nem unt rá az állandó utazásra.

Uironda. A szó, amit eddig csak kiejtve hallott, most hirtelen írott formában virított előtte. Különösen működött az emberi emlékezet: összekötött egy értelmetlen hangsort egy idegentől hallott buta mesével.

Az egyetlen eset, amikor valakinek a szájából konkrétan elhangzott ez a szó, egy kamionparkolóban történt, Milánó mellett, ahol Ermes csak egy rövid pihenőre állt meg. Az összes apró részlet hirtelen, mintegy varázsütésre, döbbenetesen kitisztult előtte.

A kamion hálófülkéjében sziesztázott, aztán kimászott a járműből, hogy szerezzen egy kávét és felhívja Danielát, aki akkoriban még csak a barátnője volt. Elballagott három másik kamionsofőr mellett, akik egy virágágyás szélén ülve iszogattak és beszélgettek. Negyven és hatvan között lehettek: az egyikük, egy tetovált pasas, akinek hosszú szakálla a hájas hasát verdeste, előhúzott egy doboz sört a jeges vízzel teli hűtőládából, és Ermes felé intett vele.

– Ülj le mellénk az árnyékba, fiam – mondta, és nikotintól sárga mosolyt villantott felé. – Ne izgulj, a sztráda megvár.

Így is tett. A három kolléga barátságos tekintetének kereszttüzében bemutatkozott, majd pillanatok alatt olyan beszélgetésbe keveredett, amelyre a szürreális lett volna a legenyhébb jelző.

– Örvendek, Ermes – mondta a tetovált férfi, és a két társa felé intett. – Én Massimo vagyok, ők pedig Vittorio és Roby. Éppen a megmagyarázhatatlan eseményekről dumálunk. Ha az életed nagy részét az úton töltöd, nem úszod meg, hogy pár furaság ne történjen veled.