Amikor hajnali fél háromkor a Buckasoron álló felújított ház udvarán Anett és Kristóf egymás nyakába borult, a fejük fölött még mindig szénfekete, sűrű tinta borította az égboltot, de esőnek nyoma sem volt.
– Örülök, hogy itt vagytok – súgta Kristóf a nő nyakába.
– Köszönöm, hogy itt lehetünk – válaszolta Anett, aztán hátrafordult, és Dalmát a karjánál fogva közelebb vonta magukhoz. – Ő itt a kislányom, Dalma.
– Anya, nem vagyok kicsi! – Dalma vonakodva fogott kezet Kristóffal. Látszott rajta, hogy bizalmatlan.
– Örülök, hogy itt vagy, Dalma. Itt most nagyobb biztonságban lesztek.
– Nem úgy nézel ki, mint aki tudna ránk vigyázni – húzta el a száját a lány, ahogy futólag végigmérte Kristóf zúzódásait az arcán és a karján. – Mi történt veled?
– Az számít, hogy itt nagyobb biztonságban
