Édes Flores

2.-1

2.Kimerülten és ingerültem vágtam neki másnap délután az útnak. Előtte bepakoltam a bőröndömet, és betettem a kocsi csomagtartójába, hogy akár azonnal a reptérre mehessek, amint visszaszállítottam apám Mercijét. „Miért kell nekem olyan emberekkel találkoznom, akiket ki nem állhatok? Miért kell mosolyognom azokra, akik nem csupán sugározzák, de öntik, zúdítják rám a negatív energiát? Miért nem voltam képes nemet mondani?”

Egész életemben hittem abban, hogy az emberek egyenlőnek születnek, akkor is, ha egy palotában, és akkor is, ha egy kalyibában látják meg a napvilágot, ezért egyenlő jogok, tisztelet és bánásmód illeti meg őket. Vagyis mindenki egyenlő, és a születése jogán sem lehet egyenlőbb másoknál. Erre mit csinálok? Minden rossz érzésem ellenére elfogadom a lady meghívását, csak azért, mert befolyásos és gazdag, anyám pedig remegve ácsingózik a barátságára. És félek tőle. Félek, hogy belegázol az önbecsülésembe, csak azért, mert a középosztályhoz tartozom, és egyetlen lekezelő pillantásától kevésnek, alulöltözöttnek, túlöltözöttnek, igénytelennek vagy épp csak másod-harmadrendű polgárnak érzem magam. Ehhez még a lady sem kell, elég a lányával összefutnom, Adelide egészen pontosan ezt az attitűdöt tette a magáévá, így született, arra nevelték, hogy jobb másoknál, akár igaz, akár nem. Southworldbe érve egyenesen a tengerpartra hajtottam, hogy mielőtt odaállok a gonosz Lady elé, kiszellőztessem a fejem. Megpróbáltam felhívni Ádámot, de ki volt kapcsolva a mobilja, és ez egyre jobban idegesített. Egyrészt, hogy képzeli, hogy már negyedik napja nem keres, másrészt mi a francot csinál? Lehet, hogy találkozott egy aprócska indonéz virágszállal, és… Megráztam a fejem. Hülyeség féltékenykedni. Ha találkozott az aprócska indonéz virágszállal, és beütött nála a szerelmi krach, akkor úgysem tehetek semmit. Egyébként pedig nem hittem, hogy indonéz virágszálakkal tölti az időt, csak hergeltem magam, mert nem értettem, miért tűnt el. A dühömbe némi aggodalom is vegyült, végtére az elmúlt kilenc hónapban alig voltunk külön, ilyesmi csak akkor történt, amikor hazautaztam dolgozni, és az sem tartott tovább egy-egy hétnél. De akkor is beszéltünk minden egyes nap.

Három óra körül értem Southworldbe. Tudtam, hogy ebéd előtt nem érdemes betoppannom a Whitney-kastélyba, mert a lady délelőttönként roppant elfoglalt. Legalábbis korábban így volt, a birtok ügyein dolgozott, bezárkózott a dolgozószobájába, és a színét sem láttuk, úgyhogy megálltam a parton, és kiszálltam a kocsiból, hogy magamba szívjam a városka friss, tengeri levegőjét, barátságos atmoszféráját, amit a viktoriánus fehér és téglaborítású házak, a majdnem kétszáz méter hosszú móló, előtte az apró, színesre festett nyaralókunyhók árasztottak. Gyönyörű, töltődésre, pihenésre kitalált táj ez – gondoltam, és néhány napra szívesen beköltöztem volna az egyik viktoriánus épület emeleti szobájába, kilátással a végtelen vízre, ha nem rontaná a levegőt a környéken Lady Penelope Whitney és a leánya. Felsóhajtottam, majd visszaültem apám batár nagy Mercijébe, ami legalább nem adhat okot az arisztokrata banyának a méltatlankodásra. Persze, nem Rolls, de nem is egy szakadt használt Mini, amit Rakoncán használok. Ahogy a magyar életemre gondoltam, melegség áradt szét a mellkasomban. Ott aztán nem kell megfelelnem senkinek. Sem Margitka, sem Andi, sem Lui, a séf nem várja tőlem, hogy frissen fodrászolt hajjal és gyöngysorral a nyakamban üljek le velük teázni. Mennyivel egyszerűbb ott élni! Mennyivel természetesebb és valóságosabb…

„És persze unalmasabb, egyhangúbb…” – zajongott a fejemben anyám és Lizzy, szerintük ugyanis Magyarország, de főleg egy magyar falu civilizációs értelemben nagyjából Timbuktuval egyenértékű. Hát, nem sok időt töltöttek magyar földön, az biztos, Lizzy konkrétan semennyit, anyám meg zsigerből utált mindent, amihez apám rokonságának bármi köze volt. Megráztam magam, és elindultam. Hirtelen nevetségesnek éreztem a félelmemet, hiszen eltelt vagy tizenöt év, hogy a Whitney-kastélyban vendégeskedtem, azóta felnőttem, megváltoztam, kifejlődött végre az önbecsülésem, és van mire büszkének lennem. Már nem vagyok az a kishitű, önbizalomhiányos kislány, aki akkor voltam. Már nem lehet egy pillantással összetörni, egy fitymáló arckifejezéssel pirulásra késztetni. Ha nem tetszik a rendszer, egyszerűen felállok, és otthagyom, főjön a levében a büdös banya!

Úgy érkeztem a kastélyhoz, mint a nyuszika a medvéhez, amikor a fűnyíróját akarta kölcsönkérni, aztán egész úton hergelte magát, hogy úgysem kapja meg, és végül el sem kérte, csak lecseszte a medvét, az meg nem értette, mi baja a nyuszikának. Lefékeztem az épület előtti kavicsos téren, ami konkrétan parkolásra szolgált, mégsem nevezhetem parkolónak, hiszen a Jakab és Erzsébet korabeli elemeket felvonultató, vakolatlan, suffolki fehér téglából épült palotához cseppet sem illett ez a meghatározás. Felnéztem a hatalmas, osztott ablakokra, és rájöttem, ez a kastély sokkal kisebb, mint ahogy emlékeztem rá. Na, nem gondoltam, hogy Downton Abbey méretű, és azt sem, hogy Lady Grantham személyzete vonul elém, de az meglepett, hogy teremtett lelket sem láttam a ház körül. Bezártam a kocsit, aztán felsétáltam a hófehér lépcsőn, amely a bejárathoz vezetett, aztán megkopogtattam a bronz kopogtatót. Eltelt vagy öt perc, mire nyikorogva kinyílt a kapu, és egy koros, ősz hajú férfi állt előttem.

– Igen? – nézett rám a legkisebb érdeklődés nélkül. Olyan volt az arca, mint egy aszalt szilva.

– Lady Penelope meghívására érkeztem. A nevem Caroline Wood – mutatkoztam be.

– Lady Whitney várja, miss Wood – lépett hátra, hogy beléphessek az előcsarnokba. Az arckifejezése a nevem hallatán sem változott, ráncai függőlegesen szabdalták az ábrázatát. – Azonnal szólok Lady Whitney-nek.

Megálltam az előcsarnokban, és körülnéztem. Ez a helyiség is kisebbnek látszott, mint ahogy emlékeztem rá, habár így is impozáns látványt nyújtott. Most is lenyűgözött a kristálycsillár, amely a mennyezetről lógott, régen csodáltam, ahogy a csepp alakú kristályok ezerfelé szórják a fényt, és elhatároztam, ha egyszer kastélyom lesz, pontosan ugyanilyen csillárt teszek majd az előcsarnokomba. Meg a szalonba, és mind a húsz szobámba. Egyelőre még nincs kastélyom, csak egy panzióm, oda pedig egy ennél jóval kisebb lámpa illik, elég sznob dolog lenne egy ekkora függőt felakasztani a plafonra, pláne hogy stílusában teljesen elütne a berendezéstől. Mint egy fejjel lefelé lógatott karácsonyfa.

– Látom, a csillár még mindig lenyűgözi. Sosem értettem, miért bámulja folyton olyan dermedten, mintha megbabonázta volna – hallottam meg Lady Penelope dohányzástól reszelős mély hangját.

– Lady Whitney! – szakítottam el a tekintetem a csillártól, és a hang irányába fordultam. Lady Penelope egy díszes botra támaszkodott, haja teljesen ősz volt, rövid, de elegáns frizurát viselt, az öltözéke idomult terjedelmes alakjához, vastag nyakán az elmaradhatatlan gyöngysor feszült, két oszlopszerű lábán a barna bőrcipő bevágott a húsába. Az arca is meghízott, ami nem segített eltüntetni a ráncait, csupán a tokáját növelte meg. Csak szúrós szürke szeme volt a régi, most is úgy pásztázott a tekintetével, mint egy röntgengép. – Anyám jelezte, hogy problémája akadt.

Az asszony vonásai megfeszültek, szűk szemét még szűkebbre húzta. Idegesnek látszott.

– Az nem kifejezés. Jöjjön! – intett, majd megfordult, és a szalon felé indult. Olyan lassan és óvatosan haladt, mintha tojásokon járna. A háta is meggörbült, azon tűnődtem, vajon az ízületei mentek tönkre, vagy valami betegség nyomorítja.

– Kibicsaklott a bokám. Még jó, hogy nem tört el – adta meg a választ ki nem mondott kérdésemre. – Ez is az aljas szemetek miatt van – közölte, majd belehuppant egy hatalmas, borvörös bársony fotelba, aztán intett a botjával, hogy üljek le vele szemben.

Belesüppedtem a másik fotelba, keresztbe tettem a lábam, mire a lady rosszallóan elhúzta a száját. Gyorsan illedelmesebb pozitúrát vettem fel, de aztán eszembe jutott, hogy ott egye meg a fene, nem hódolok be már az első percben, úgyhogy ismét keresztbe csaptam a lábam, majd alaposan a szűk szürke szemébe néztem. Na, ezt kapd ki! Meglepetésemre Lady Penelope szája szarkában mosolyszerű ránc jelent meg, aztán újra elkomorodott.

– Valaki elrabolta a macskámat… – közölte síri hangon, majd váratlanul felkiáltott: – Clarence!

Nyílt az ajtó, és belépett az aszaltszilvaarcú férfi.

– Igen, Lady Whitney…

– Hozzon kérem teát, majd engedje be George-ot és Elisabethet!

A komornyikszerű bólintott, és eltűnt, a lady pedig felém fordult.

– Nos, eltűnt a macskám, William, és a rendőrség nem foglalkozik az üggyel. Pedig végtelenül drága jószág, több ezer fontért vásároltam. Díjnyertes szülőktől származik, eddig minden versenyt megnyertünk. Két napja valaki elrabolta. El sem tudja képzelni, mit élek át…

Megráztam a fejem. És kezdtem rettenetesen szürreálisnak érezni a helyzetemet. Ahelyett, hogy a budapesti gépen lennék, szemben ülök egy nővel, akit soha nem kedveltem, és egy nevetséges történetet hallgatok arról, hogy valaki ellopta a díjnyertes macskáját, aki lehet, hogy simán meglépett, mert nem bírta elviselni a boszorkányt.

Ekkor nyílt az ajtó, és besétált rajta két döbbenetes állat, mögöttük a Clarence nevezetű férfi, aki zsúrkocsin tolta be a kért teát és az aprósüteményeket.

– George! Elisabeth! – hívta a macskákat a lady, én pedig meredten bámultam őket. Két teljesen kopasz, irgalmatlanul ronda, patkányszerű lény tartott felénk.

– Még nem látott ilyen csodát, igaz? – mosolyodott el az asszony. Szinte ellágyult az arca, ahogy a két macskára nézett.

– Milyen…

– Szfinx. Vagy kanadai szőrtelen macskák. Elképesztően drágák – hajolt le a lábához, amikor a két jószág odaért hozzá. Megsimogatta őket, engem meg kirázott a hideg. El sem tudtam képzelni, hogy hozzáérjek a csupasz bőrükhöz. Mintha leforráztak volna két házimacskát, engem taszított még a látványuk is. Félelmetesek, horrorisztikusak, szinte misztikusan rondák voltak. – Gyertek csak, édeskéim! – gügyögte, mire a macskák a fotel karfájára ugrottak, majd a lady két oldalán letelepedtek… Valóban, mint két szfinx. Ámulva néztem a bizarr képet, ahogy Lady Whitney trónol a hatalmas foteljában, mellette pedig szinte szoborrá merevedve őrzik őt a kopasz macskák. Szívem szerint előkaptam volna a mobilomat, hogy fotókat készítsek, de tudtam, így is beleég a retinámba ez az élő szoborcsoport.

– Nos? – vonta fel a szemöldökét a hölgy, és kérdőn nézett rám.

– Nos? – kérdeztem vissza, még mindig letaglózva bámulva rájuk.

– Nos, mi a véleménye?

– Nem találok szavakat… – nyögtem, és valójában nem értettem, mi érdekli a ladyt. Mondjam, hogy nahát, milyen gyönyörű állatok, vagy hogy milyen okosak, ahogy ott őrzik őt a fotel karfáján elheverve, vagy mit vár tőlem?

– Pedig jó lenne, ha kitalálná, hogyan kapjuk el a rablót. Rettegek, hogy a következő áldozat Elisabeth vagy George lesz.

– Én nem vagyok nyomozó, Lady Whitney – csóváltam a fejem. – Nem is értem, miért engem keresett meg ezzel a bűnténnyel.

Lady Penelope összeszorította a száját, és előretolta az állát.

– Mert nem szivároghat ki, hogy a macskám eltűnt. Azonnal kihasználnák az így nyert előnyt az irigyeim.

– Értem… – nyögtem. – De mit tehetek én?

Az asszony megvonta a vállát.

– Én mondjam meg? Azt hittem, maga híres oknyomozó riporter. Egy ilyen kisvárosi ügy nem fog ki magán.

– De ezt nem lehet egy nap alatt kideríteni… Mit vár tőlem pontosan?

– Legyen nyomozó! Tegyen fel kérdéseket!

– És kinek tegyek fel kérdéseket? – kanyarodtam vissza jövetelem eredeti okához.

– Nekem. És Clarence-nek, persze, aztán Adelide-nak, és jön a faluból a vacsorához segítségnek Anne és Mary, ők a takarítók, úgyhogy bizonyára tudnak valamit. Szerintem az egyik lopta el szegény Williamet, aztán elkótyavetyélte valahol. Sőt! – emelte fel az ujját. – Lehetséges, hogy valaki megbízta a lopással.

– És melyik hölgyre gyanakszik inkább? – tettem fel az első nyomozói kérdést, és próbáltam magam Poirot helyébe képzelni.

– Maryre. Sötétszürke az aurája.

– Pardon? – csúszott fel a szemöldököm a homlokom közepére.

– Még sosem hallott az auráról? Én látom mindenki auráját. A magáé piros. Némi türkizzel keverve. Nyughatatlan, ideges, minden lében kanál.

– Hát, köszönöm… – sóhajtottam.

– De kreatív is, így hasznos. Bizonyos szempontból.

– Értem – csóváltam meg a fejem. – Akkor talán térjünk vissza Maryre!

– Igen. Szürke az aurája. Az ilyenek gonosz lelkek, közel állnak a sötét oldalhoz, titkolóznak… Mary bizonyosan titkol valamit.

– És ezt az aurájából állapította meg. Amit én nem látok… Csak ön.

– És még sok ezer érzékeny ember, aki fogékony a spiritualitásra. Ne becsülje le a természetfelettit, nem minden az, aminek látszik! Ehhez persze elmélyült gondolkodás, szellemi nyitottság szükséges. – A tekintetéből kiolvastam, úgy hiszi, én egyiknek sem vagyok a birtokában.

– Értem – ismételtem magamat meggyőződés nélkül, és közben a szoborrá merevedett macskákat bámultam. Az egyik megmozdult, és Lady Whitney ölébe telepedett, majd engem kezdett fixírozni. Hirtelen a gótikus katedrálisok homlokzatán ülő rémséges vízköpők jutottak eszembe róla. Megborzongtam.

– Dehogy érti. Maga egyszerű és fiatal lélek. Van még mit tanulnia – legyintett a lady.

– Talán térjünk vissza a tárgyhoz! – köszörültem meg a torkom. – Mikor látta utoljára a macskát?

– Mint mondtam, két napja tűnt el. Nem jött vacsorázni.

– Vagyis lehet, hogy már reggel eltűnt?

Az asszony felsóhajtott.

– Nem lehet. Mindig körülöttem van, ahogy George és Elisabeth is. Kivéve akkor, amikor más elfoglaltságom akad. Aznap délelőtt orvosnál jártam, akkor rabolhatták el.

– Hm… – próbáltam mímelni, hogy érdeklődve figyelek, de valójában kizárólag azon járt az eszem, hogyan szabadulhatnék innen anélkül, hogy anyám esélyeit teljesen tönkre tegyem. Persze, az is megfordult a fejemben, hogy anyám jobban jár, ha nem ácsingózik az asszony barátságára, mert volt egy olyan érzésem, hogy Lady Whitney-nek elment az esze. Mégis mit gondolt, amikor iderángatott, hogy keressem meg a macskáját? Megcsóváltam a fejem. Valami bűzlött ebben a sztoriban, nem volt elég hihető az indok, amiért engem idecitált, ahelyett, hogy megbízott volna egy helyi magánnyomozót, aki ismeri a környéket, az embereket, bejáratos a rendőrségre…