1994Danny az ujjaira lehelt. Olyan hideg volt, hogy látta a leheletét még a csukott telefonfülkében is, ahol éppen a klausztrofóbiájával dacolt. Maga sem tudta, miért lett hirtelen ilyen ideges. Elvileg nem volt más hátra, minthogy elintézze a hívást. Végső soron nem hiába tette meg ezt az utat. Tíz napja indult el, időközben teljesen átfagyott, mostanra pedig koszos volt és zilált. A fekete, ujj nélküli kesztyű egy hajléktalan külsejét kölcsönözte neki, mégis optimista maradt. Ha minden a terv szerint alakul, akkor délután eléri a célját, feltéve, hogy a térkép helytálló. A fogával lehúzta a piros filctolla kupakját, áthúzta a mostani tartózkodási helyét, és bekarikázta a következő szakaszcélt. Aztán a telefonkészülék nyomógombjain elszántan bepötyögte a telefonszámot. A harmadik csengés
