HELYSZÍNEK
Vera
VeraEl van kenődve. Csudára el van kenődve, de nem anyu miatt. Azt mondta, megszokta az ilyesmit. Mármint, hogy ha valaki tetszik neki, az fütyül rá. De ha nem fütyül rá, az még rosszabb. Ezt sem nagyon értem. Néha mond ilyeneket, de különben egész rendes mókus. Már nem is tudom, mióta lakik itt nálunk, abban a kis szobában. Megünnepeltük az első estét. A lakásavatást, ahogy ő mondta. Anyu készítette el a szendvicseket, én is segítettem.
– Na, öregem – mondta apu –, azt hiszem, egész jól megleszünk. Szóval te tévés vagy?
Akkor vágott először olyan hasfájós képet. Mosolygott, de az nem volt éppen vidám mosoly. Makogott valamit, hogy van egy kis műsora.
– De miért, Gyurika? – nézett rá anyu. – Én már többször hallottam a maga nevét.
– Anyunak mindjárt Gyurika volt, anyu
