Álmosan pislogtam körbe a szobámban, aztán furcsa nyugalom fészkelte be magát egyenesen a gyomrom közepébe. Puha volt, és finom, és mégis elég éberré tett ahhoz, hogy meginduljanak az életfunkcióim. Rögtön az első: a mosoly.
„Itthon vagyok” – gondoltam.
Végre!
A furcsa az volt, hogy oly sok érzés közül pont a nyugalom volt az, ami betakart. Nagy általánosságban nem sok időt töltöttem a házban, azt is leginkább a szobámban magnózva, éjszaka fülhallgatóval és elemlámpával a takaró alatt. Amikor úgy csináltam, mintha aludnék, vagy csak éppen ahhoz volt kedvem, hogy hagyjon békén a család.
Akkor most meg mi ez a vigyor? És mi ez a fény? Az ágy mellett álló tiktakoló órára meredtem. Alig múlt nyolc.
Ezt mégis mire véljem? Korán kelés a nyári vakáció idején? Mi a franc?
Letöröltem egy izza
