Ellejtettek.
A kövér, alacsony tulaj a portán fésülködött. Mögötte Náci a brillantinos üveggel.
– Na, fiam, csöpögtess ide egy kis brillantint. Ide, a tenyerembe! Melléönti! Micsoda egy…! Most meg egy egész litert! Elég! Elég!
Hátulról merész ívben előrekanyarított egy hajfürtöt. Hátralépett, fejét kissé lehajtva szemlélte a műveletet.
– Nos?
A nagy tükörben fölmerült egy kopottas, szerény kis alak. A sál vastag csomója fölött úgy illegett a vékony nyaka, mint egy öreg, fáradt lóé. Meghajolt.
– Remek, igazgató úr! Emlékszem egy bécsi színészre, az tudott így fésülködni.
– Igen? Jónak találja? Mit gondol, vigyek még hajat előre?
A színész nem felelt mindjárt, nagyon komoly arcot vágott. Közben az igazgató alakját nézte. Hát igen, kissé kövér, ha adna is szmokingot…
– Náci, add oda
