– Holnap délután a Kairó kávéházban találkozunk. Természetesen ön is.
– Csak meg ne lépjen a társával. Él az egyáltalán?
– Mit gondol…?
– Én még legalább gondolok valamit, de maga csak beszél.
Várady morgott valamit, aztán csak evett, egy morzsa a szája széléhez tapadt.
– Na – mondta. Kezét a térdére fektette.
– Most még csak aludni kéne valahol – mosolygott apa.
– Hogy képzeli? Van nekem szobám!
– Mégiscsak igaz lehet az a pénzes társ. És hol hagyta a könyvet?
– Melyiket?
– Hát Wilde meséit.
– Otthon. Csak nem cipelem örökké, otthon hagytam. – Ezt nagyon büszkén mondta.
– No, most már biztos, hogy nem alszik itt!
Várady sűrűn jelentkezett. Ha apa előtt jött – várt. Nem tette le a kabátját, fejét csóválta, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
– Nem értem, hol késik az ör
