Chapter 4
1739 Words
Sírást hallottam a szomszédból, és amit találtam, sokkoló volt
ADRIAN
Üvöltés.
A mellettem lévő lakás házi kísértete, a démonbaba már zsinórban egymillió órája üvöltött. Az ágyban feküdtem és a plafont bámultam a sötétben.
Rachel felnyögött mellettem.
– Most már csinálj valamit! Menj át!
A homlokomat ráncoltam.
– Nem megyek át. Nem ismerem őket.
Azt hiszem, egyszer láttam már a szomszédban lakó nőt a földszinten, amint a leveleit veszi ki a postaládából, de telefonon beszélt és nem nézett rám, úgyhogy nem köszöntem oda neki. Most azt kívántam, bárcsak ismerném őt legalább annyira, hogy írjak neki egy SMS-t, amiben megkérem, hogy menjen át egy olyan szobába, aminek nincs közös fala a hálószobámmal.
Rachel idegesen kifújta a levegőt, én pedig megfordultam, és a mellkasomhoz szorítottam a hátát.
Rachel megfeszült. Valójában már azóta feszült volt, hogy átjött hozzám három nappal korábban.
– Mi a baj?
A válla felett válaszolt nekem:
– Semmi. Csak fáradt vagyok. Nem sok választ el attól, hogy kivegyek egy szállodai szobát, hogy alhassak. Nélküled – incselkedett.
Fáradtan kuncogtam. Tudta, hogy mivel piszkáljon engem, az egyszer biztos.
Egy hónapban csak egy hétvégét tudtam a barátnőmmel tölteni. Nem akartam, hogy a szomszéd nő vagy a gyereke miatt Rachel szállodában töltse az utolsó éjszakánkat, mielőtt visszamegy Seattle-be.
A picsába!
Vonakodva kikászálódtam az ágyból, felvettem egy pólót meg egy papucsot, és kiléptem a ház folyosójára.
Nem tudtam, ajtót fog-e nyitni. Hajnali négy volt és nem is ismert engem. Rachel valószínűleg kihívta volna a rendőrséget, ha azt látja, hogy egy idegen férfi kopog be hozzá az éjszaka kellős közepén.
– Ki az? – kiabálta túl a csecsemősírást egy női hang.
– A szomszéd.
A túloldalon egy ajtólánc csörrent meg, majd kinyílt az ajtó.
Igen, ezt a nőt láttam a postaládáknál. Rettenetesen nézett ki. Kinyúlt, kopott, a vállánál lyukas, fekete pólót viselt, meg valami foltos, fűzős mackónadrágot. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, a haja szanaszét állt.
– Igen? – szólalt meg rám pillantva a kicsi, hangos batyu felett, amit a mellkasához szorított.
Még sosem láttam olyan pici babát. A hűtőszekrényemben akadtak nála nagyobb sajtszeletek. Nem is nézett ki igazinak.
Bár a hangja nagyon is igazi volt.
A nő türelmetlenül nézett rám.
– Igen?
– Négy óra múlva tanúvallomást kell felvennem. Van rá bármi esély, hogy…
– Bármi esély mire? – kikerekedett szemmel nézett.
– Van rá esély, hogy átmegy mondjuk a lakás másik végébe? Hogy tudjak egy kicsit aludni?
– A lakásnak nincs másik vége. Ez egy stúdiólakás.
Igaz. Ezt én is tudtam.
– Oké… Nos, ez esetben lehetne…
– Mit lehetne? Leállítani? – Oldalra biccentette a fejét. – Talán tegyem be a szekrénybe? Mert hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben.
– Én…
– Ez nem egy trombita, amin éppen játszom. Nem egy tévé, amit túl hangosan nézek. Ez egy apró emberi lény. Nem hallgat az érvekre, és hiába próbálok egyezkedni vele, nem reagál, szóval nem tudom, mit mondhatnék önnek. – Az üvöltő gyereket ringatta, aki rendületlenül folytatta a sírást. – Evett, tiszta és száraz a pelusa. Nincs láza. Túl kicsi még ahhoz, hogy a foga nőjön. Adtam neki Tylenolt és bélgáz elleni cseppet is, ha hasgörcse lenne. Ringattam, hintáztattam, és arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára valamilyen kozmikus, karmikus megtorlásban van most részem az előző életeimben elkövetett bűneimért, mert ha az életem múlik rajta, akkor sem tudok rájönni, mit csinálok rosszul. – Az álla remegni kezdett. – Szóval nem, nem tudom leállítani. Nem tudok segíteni sem önön, sem magamon, sem rajta, és őszintén sajnálom, ha a nyomorom kényelmetlenséget okoz önnek. Használjon füldugót!
Azzal becsapta előttem az ajtót.
Én csak álltam ott és pislogva bámultam a kukucskálónyílását.
Nagyszerű. Akkor most én vagyok a seggfej.
Végighúztam a kezem a szakállamon, és fáradtan, hosszasan sóhajtottam, majd ismét bekopogtam. Tudtam, hogy kinézett a lyukon, mert az üvöltés egyenesen az ajtó túloldaláról jött. Kinyitotta.
– Mi van? – Könnyek csorogtak az arcáról.
Intettem neki, hogy adja a kezembe.
– Hadd fogjam meg!
Rám nézett.
– Zuhanyozzon le – folytattam. – Én majd fogom.
A nő csak pislogva bámult.
– Most hülyéskedik?
– Nem, nem hülyéskedek. Láthatóan kell önnek egy kis szünet. Talán ez segít majd.
Ha az ember folyton ugyanazt csinálja, akkor az eredmény is mindig ugyanaz lesz. Amit a szomszéd csaj csinált, nem vált be, és világos volt, hogy a helyzet nem oldódik meg külső beavatkozás nélkül.
A szomszéd továbbra is úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Nem adom oda a kisbabát.
– Miért? Attól fél, feldühítem? – Mintha a gyerek alá akarta volna támasztani az érvemet, egy oktávval magasabb hangon folytatta a sírást. – Fogom, amíg ön nem végez. Nincs értelme mindannyiunknak szenvedni, ha egyikünk sem tud aludni. És hányás van a hajában.
A vállára kócolódott hajára nézett, és észrevette a fehér trutyit. Úgy forgatta a szemét, mintha meg sem lepődött volna, majd ismét felém fordult.
– Nézze, nagyra értékelem, amit tenni szeretne, de ez nem az ön problémája.
Fáradtan dörgöltem a homlokomat.
– Hát, ezzel azért ellenkeznék. Amíg közös falon osztozkodunk, ez mindkettőnk problémája. Néha a környezetváltozás megváltoztatja a viselkedést. Talán más lesz a helyzet, ha mondjuk én fogom a babát, amíg ön kicsit kiereszti a gőzt.
A nő hasztalanul ringatta a gyereket, aki továbbra is sírt. Láttam a szemében, mennyire frusztrált. Kimerültnek tűnt.
– Nem is ismerem – bökte ki.
– A nevem Adrian Copeland. A 307-es lakásban lakom, közvetlenül ön mellett, és enyém ez az épület. Harminckét éves vagyok, büntetlen előéletű, és a St. Paul-i Beaker és Copeland alapító tagja vagyok. Ártalmatlan vagyok és itt állok a folyosón – az órámra pillantottam – hajnali 4 óra 7 perckor, hogy segítsek önnek. Engedjen be és hagyja, hogy megfogjam a kisbabáját.
Láttam az arcán, hogy tanakodik. Meg fog törni. Könnyen olvastam az emberek viselkedéséből. Ő a patthelyzetbe került esküdt, aki beadja a derekát – és így is történt.
Kitárta az ajtót és beengedett. Beljebb léptem.
Basszus, a lakás kész katasztrófa volt.
Bár az látszott rajta, hogy korábban szép hely lehetett. Amikor rend volt, egy Pottery Barn katalógusba is beleillett volna. De a stúdiólakás túl kicsi és zsúfolt volt: kocsiülés, egy bölcső a kétszemélyes ágy mellett, a lakás túlsó végében egy kis hintaágy. A konyhapulton cumisüvegek sorakoztak és enyhe szarszag terjengett a levegőben. Mármint igazi szar. Piszkos pelenkaszag.
A szemembe nézett.
– Csak szólok, hogy van egy kis bicskaizém, úgyhogy ne próbálkozzon semmi hülyeséggel!
Felhúztam a szemöldököm.
– Bicskaizéje?
Megemelte az állát.
– Aha. Tudja, az a kulcstartós. És kameráim is vannak. Vagy száz. És pisztolyom – tette hozzá. – Pisztolyom is van.
Keresztbe tettem magam előtt a két karomat.
– Oké. És tudja, hogyan kell használni azt a pisztolyt?
– Nem – közölte egyértelműen. – És ettől még veszélyesebbnek számítok.
Felhorkantam.
Úgy állt ott, továbbra is karjában tartva a babát, mint aki eldöntötte, hogy beenged, de arra még nem vette rá magát, hogy ezt valóban meg is tegye. Kinyújtottam a kezem, de ő megrázta a fejét.
– Előbb mosson kezet!
Rendben. Hallottam már ezt korábban is. A csecsemők immunrendszere gyengébb. A konyhába mentem, és megmostam a kezem a rakás piszkos edény fölött.
– Nem volt terhes – mondtam ránézve a vállam mögül, kissé emelt hangon, hogy halljon a sírás mellett. – Honnan szerezte?
– A Target üzletből – felelte faarccal. – Akciós volt, és tudja, az ilyesmit nem hagyhatja ki az ember – motyogta.
Felfelé kunkorodott a szám sarka.
A papírtörlő-guriga üres volt, és a hely többi részét elnézve nem szívesen használtam volna a tűzhely felett lógó konyharuhát. Egy üres gyümölcsöstál mellett ott hevert egy megviselt állapotú, újrahasznosított anyagból készült szalvéta, végül azt használtam. A nedvességtől kis galacsinokra esett, úgyhogy kidobtam a szemétbe.
– Én vigyázok rá – válaszolta a nő, miközben továbbra is a sírást hallgattuk. A szemét forgatta, amikor közelebb léptem, hogy kivegyem a babát a kezéből. Aztán elhúzódott és kissé elfordult tőlem. – Volt már gyerek a kezében?
– Nem. De nem hiszem, hogy olyan nehéz dolog.
– Támassza meg a nyakát! Így. – A kis, kiviszerű fej mögé tette a tenyerét, hogy mutassa a módszert.
– Oké. Értem.
– És ringassa is! Azt szereti.
– Ahogy azt a földrengető üvöltés is bizonyítja – jegyeztem meg szárazon.
A nő barna szeme összeszűkült.
– Vicceltem. Vigyázok rá, ígérem.
Még mindig nem indult el. Türelmesen vártam.
Végül bólintott.
– Oké. – Közelebb jött, hogy átadja a babát. Olyan közel, hogy megéreztem a haja illatát, amikor a karomba rakta a gyereket. Vanília… és egy leheletnyi romlott tej.
Átöleltem a kis méregzsákot. Az arca vörös és dühös volt. Nem lehetett több négy-öt kilónál.
– Biztos, hogy minden oké? – nézett rám a nő kérdő tekintettel.
– Menjen! Nem lesz gond. És csak nyugodtan tegye rendbe magát!
Egy pillanatra megállt.
– Ott leszek odabenn, ha bármire szüksége van.
– Oké.
– A neve Grace. Én pedig Vanessa vagyok.
– Nagyon örvendek, Vanessa. Most menjen. És zuhanyozzon le!
Még ácsorgott pár másodpercig, majd végre megfordult és előkotort pár ruhát a szekrényből, majd elindult a fürdőszobába. Lassan becsukta maga után az ajtót, de mielőtt teljesen bezárta volna, szemmel tartott a résen keresztül.
A karomban lévő, kalimpáló rózsaszín takaróból éles üvöltés hangzott fel. A babára néztem ismét.
Nem sok minden tudott felidegesíteni. A repülésen kívül tulajdonképpen nem is idegesít semmi. Büntetőjogi védőügyvédként minden nap belenéztem a gonosz szemébe. Meglepett, hogy most hirtelen rám tör a… nem is tudom, mi… szorongás? – ahogy ránéztem arra a kicsi emberre. Annyira törékeny volt! Vékonyabb, mint az alkarom, amin feküdt.
Biztonságosabbnak éreztem, ha leülök inkább, úgyhogy a kanapéhoz indultam.
A sírás folytatódott, amikor a zuhanyzóban folyni kezdett a víz. Elképesztett, hogy egy ilyen kicsi valami milyen hosszú ideig képes sírni.
– Mi a baj? – kérdeztem motyogva.
Próbáltam rájönni, mitől lehet nyugtalan. Nem sok dolog zavarhat egy olyan személyt, aki keveset tud még az adózásról és az egzisztenciális szorongásról.
Vanessa azt mondta, megetette, szóval nem lehetett éhes. A pelusa száraz. Nem volt bélgáza, sem hasfájása. Bizonyára fáradt volt, de valami miatt nem tudott aludni.
Én mi miatt nem szoktam tudni aludni?
És akkor eszembe jutott valami.
Lefektettem a kanapé párnájára, kihajtottam a takarót és elkezdtem kitapogatni a kis kezeslábas pizsamáját. Végighúztam az ujjaimat a varráson, és köldök magasságban megtaláltam. Egy átlátszó, T alakú műanyag címkét, ami még mindig rajta volt a ruhán. Teljesen láthatatlanul.
– Nem csodálom, hogy ideges vagy, én is az lennék – mondtam, majd olló után néztem. Nem láttam sehol. Így aztán lehajoltam, és a fogammal téptem le a címkét. Aztán lehúztam a kis pizsamája cipzárját, kivettem a zavaró tárgy többi részét és megsimogattam a kézfejemmel a kis, kipirosodott hasát. – Sss…
Szinte azonnal abbahagyta a sírást.
- Writer
