A lány a halkan kalimpáló zongoristát nézte. Mosolygott, tunyán mosolygott, mint amikor a délutáni napban fölcsillan egy tó.
– Akár egy álmos párduc, fekete párduc, és ha mosolyog, mintha egy lámpasor gyulladna fel. Meghívhatnám zongorázni.
– Ezt?
– Miért ne?
– Hát lehet ez ember, aki így kikeni a haját? és az az örökös vigyorgása! Tudnál vele beszélni?
– Ki akar beszélni?
Csönd lett, a zongora is elhallgatott. Magda egy képeslap után nyúlt, aztán megint a zongoristát nézte. Ásított és mosolygott.
Ez odamegy hozzá, gondolta Gábor. Hát menjen, csináljon, amit akar, vigye haza magával!
…Egy arcot látott az egyik újságon. Vékony, ijedt arcot, és alatta: Elfogták a Lehel téri gyilkost… – hiszen ez a kis ember a futballpályáról! hát mégis elfogták a nagy kalapjával? Persze, hiszen nem i
