A birkenaui zenei barakkon állt egy szám… a 12-es. Szürke fabarakk volt a női tábor legszélén, a periféria relatív biztonságában. Itt a füvet nem ették meg az éhes foglyok, a fenyőfák árnyékot adtak a perzselő délutánon. Almát azonban nem tévesztette meg mindez. A füvet friss, vékony koromréteg színezte szürkére. A fenyőfák eltakarták a legalább négy méter magas szögesdrót kerítést. A legbaljóslatúbb azonban egy hosszú épület volt a magas kéményével. A fal tövében állt, mint egy lecsapni készülő ragadozó. Most éppen aludt – a kémény nem okádott piszkos, bűzös füstöt a ragyogó, kék égre, Alma azonban pontosan tudta, hogy mi az, amit maga előtt lát. A krematórium.
– Íme az új barakkjuk! – jelentette ki Maria Mandl olyan vidám hangon, mint egy osztrák vendégfogadó tulajdonosa. Az egyik őr, a
