XVI.
Hosszú heteken át Ádám igyekezett nem gondolni a brooklyni lányra. De akármennyire nem akarta, folyton eszébe jutott…
Sőt, egyszer álmodott is róla. Furcsa, zavaros álom volt, ott voltak a temetőben, de a gyászolók mintha arabok lettek volna. Burnuszos arabok és lefátyolozott arcú asszonyok. És Stella arca is lefátyolozva, csak a nagy szemei látszottak, a gyönyörű, csillogó szemei.
– Kit temetnek itt? – kérdezte álmában.
– Huszeint, a fiút, akit szerettem! De most már téged foglak szeretni!
– Engem ne szeress! Nekem feleségem van, engem hagyjál békében…
– Akkor miért jöttél ide utánam Bejrútba?… Mert megőrülsz értem, kívánsz engem, és én is kívánlak téged!
– Igen, és most túszok leszünk mindketten… És sose jutunk vissza Amerikába, itt fogunk elpusztulni…
Hirtelen felriadt. A h
