– Dr. Starkin, üdvözlöm! – köszönt mosolyogva az ötven körüli, kissé túlsúlyos, őszülő nő fura kalapban.
– Á, Mrs. Stuart, jöjjön csak be! Mi járatban? – jópofáskodott a pszichiáter. Nagyon jól tudta, mi járatban van a nő. Mindennap jött. Minden egyes nap.
A nő nem felelt, mivel a doktor mindig ugyanezt kérdezte. Szinte már köszönésként használta a mondatot.
Mrs. Stuart gondterhelten, nehézkesen odament a bőrkanapéhoz, és leült.
– Ő nőnemű lény lenne? – kérdezte egyszer csak egy hang odafentről, a mennyezet irányából.
– Mi? Ki beszél? – rezzent össze a nő.
– Te is láthatod, hogy nő, te marha! – emelte fel a hangját dr. Starkin a mennyezetről lelógó gömb felé. – Épp most bifláztad be az egész evolúciót! Ne játszd itt nekem a hülyét! Elnézést, Mrs. Stuart!
– Mondja, kihez beszél maga,
