Arcok néztek le rám. Voltak, amiket felismertem, és voltak idegenek. Ki- és belebegtek a látóterembe. Megpróbáltam megmozdulni, de még mindig le voltam rögzítve. De most már nemcsak a lábam, hanem az egész testem. Ficánkolni kezdtem a szíjak alatt. Valaki lekötött, de fogalmam sem volt, hogy miért. Amikor legközelebb magamhoz tértem, nem csuktam vissza azonnal a szemem. Az arcok eltűntek, és egyedül voltam.
Lassan, részletenként összeálltak az emlékek. A rózsaszín limuzin… a nap első utazása, a mentők szirénái… az utolsó.
Jobbra-balra kapkodtam a szemem, és mindkét oldalt ugyanazt a kék függönyt láttam. Mögülük beszélgetés hallatszott, amit néha kerekek gurulása kísért. Egy fülkében voltam, és a józan eszem azt mondta, hogy biztos egy kórházban vagyok, de nem volt emlékem arról, hogy ide
