Konsztantin Doanidész már egy hete volt a szanatóriumban, de az állapotában nem sok javulás mutatkozott.
Révült, zavaros tekintettel bámult a semmibe, a keze különös, görcsös mozdulattal kapcsolódott egymásba, néha elernyedtek és ilyenkor erőtlenül csüggtek le, mintha nem is tartoznának a testéhez. Mintha ez a két inas, eres kéz csak rá lenne akasztva és nem is tartozna ehhez a szánalmas, csíkos pizsamás alakhoz, aki naphosszat ül a karosszékben. Mert Doanidészt most már nem tartották az ágyban, a fekvés túlságosan legyengítette volna.
Iréné mindennap bejött a szanatóriumba, de dr. Zyparisz eddig még csak egyszer engedte be a beteghez. Ezen a délutánon Konsztantin állapota kivételesen nagyon jónak látszott, aránylag élénk volt, a tekintete majdnem teljesen kitisztult, és Iréné egyáltalán
