Végül azért sikeresen visszaértünk hat előtt. 17:45-öt mutatott az órám, amikor katonák mellett elhaladva beléptünk az ebédlőbe. Még mindig nem volt odabent senki. Sietős léptekkel elindultunk az egyik nyitott ablak felé.
A kijelzőn – vagy hologramon – már a naplemente „ment”. Hogy őszinte legyek, szívesen le is ültem volna nézni egy kicsit. Igazán hangulatos. Leülhettünk volna akár ketten is. Végül is Kat azt mondta, hogy szerinte nem is vagyok csúnya. Lehet, hogy még akár lenne is nála esélyem?
De nem akartam húzni ilyenekkel az időt. Odaléptem hát az ablakhoz, és megfogtam a keretét, hogy felhúzzam magam, és kimásszak.
– Várj! – szólt rám Kat.
– Mire? Bármikor jöhet valaki! Sietnünk kell!
– Jobb lenne, ha én másznék!
– Miért?
– Arra gondoltam, hogy nem kéne teljesen kimászni, és
