Iszonyú régóta másztunk már rendületlenül.
Eleinte feltételeztem, hogy Katnek eszébe jutott valami mentő ötlet egyfajta utolsó mentsvárként.... hogy hová lenne érdemes elmenekülnünk vagy elbújnunk. Azt hittem, azért indult meg olyan nagy iramban.
De már kezdtem kételkedni ebben. Lehet, hogy szegény egyszerűen csak eszét vesztette a fájdalomtól, hogy a saját apja ki akarja végeztetni. Nem csodálnám. Én sem örülnék neki, ha anyám késsel jönne rám.
Óra nélkül vágtam neki ennek a jó kis mászásnak, így fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, de már nagyon sok csőben, járatban, szűk alagútban és ki tudja, még mi a fenékben másztunk végig. Szerintem Kat sem tudta többé, hogy merre megyünk. Nekem pedig már a legelején sem volt halvány lila gőzöm sem róla.
– Kat! – szóltam utána elgyötörten
