– Kat, ez mi nyavalyáról beszél?
– Az igazat mondom – válaszolt helyette Adam. Közben odahúzott valami székhez hasonló tárgyat, hogy Kat is leülhessen. Én még mindig feküdtem. Eddig csak könyöklésig jutottam el egyszer-kétszer, de aztán mindig visszaroskadtam, mert még nagyon gyengének éreztem magam.
– Az nem lehet, hogy mi vagyunk az utolsók! – vitatkoztam vele. – És mi lett a többiekkel? Mi lett Kat apjával? És az anyámmal?! Hol van a többi ember? Ne mondja már, hogy meghaltak! Hisz előlük menekültünk át ide! Mit csináltak velük?
– Semmit – felelte Adam. – Most is ugyanúgy teszik a dolgukat odaát, mint eddig. Mi nem ártottunk nekik. De azok, Thomas, akkor sem emberek. Ti ketten vagytok az utolsók.
– Az nem létezik! – kiabáltam. Bár ettől most erősen nyilallni kezdett a fejem, így mu
