– Ó, de kedves – feleltem erre, mert úgy hittem, csak barátságos akar lenni. Ám erre közel hajolt hozzám, és megpróbált megcsókolni. Döbbenten löktem el magamtól, és mindjárt a szülői munkaközösségből is kiléptem. Felelősnek éreztem magam, és utána hetekig nem hagyott nyugodni a jelenet. Lehet, hogy tévesen bátorításként értelmezte a megjegyzésemet a kedvességéről. Lehet, hogy előtte bámultam őt, csak magam sem vettem észre.
Meglehet, hogy az incidens után már ott is hasonlóan beszédes jeleket véltem látni, ahol nem is volt semmi. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy egy fiatalember őgyeleg az asztalunk körül.
– Elnézést, ma korábban zárunk a hó miatt. A személyzetnek még haza kell jutnia.
– Hogyne, persze. – Matthew arckifejezése seperc alatt vált, most higgadt, magabiztos beszélgetőtá
