A gyűlölet ára

Fejezet 3

Elöntötte őket a víz, úgy, hogy meztelen testük úszott a verejtékben, síkosán csúszott egymáson a bőrük; és ez is jó volt, ez is gyönyörűség, mert nem érezték testük határait, mert nem tudták, hol kezdődsz te, hol végződöm én, mert a testük eggyé vált, egy lett a kettő a szerelem lobogásában; a szerelemben, melyet mindketten másképp éltek meg, mely mindkettőjüknek mást adott, melytől mindketten mást kaptak, melyben csak ilyenkor váltak eggyé, a szeretkezés extázisában; Éva kinyújtotta a karját messze a feje fölé, ujjait görcsbe rántotta a gyönyör, és Zofár Karcsi utána nyúlt, hogy Éva ne a levegőt markolja, hanem az ő kezét szorítsa gyönyörűségében; és akkor nem tudta még, hogy pár óra múlva az áldozat keze is úgy nyúlik majd át a küszöbön, mint Éváé most a feje fölé, és ugyanúgy rántja görcsbe az ujjait a haláltusa, mint az orgazmus mámora most Éva ujjait, és ő, Zofár Károly alhadnagy, amint ott áll a stábbal, az életvédelmi csoport kis csapatával az elhanyagolt és mégis gazdagon berendezett hetedik kerületi lakásban, Éva kezére, Éva ujjaira fog gondolni, a szerelmes Éva jut eszébe az áldozat görcsös ujjairól, és ettől majdnem elhányja majd magát, de természetesen nem fog hányni, Zofár Károly alhadnagy semmi körülmények között nem hányna, mert Zofár Károly alhadnagy lehet, hogy nem a legjobb nyomozótiszt, lehet, hogy nem a legerősebb, nem a legbátrabb, de Zofár Károly mindig minden helyzetben helytáll, helytáll a szerelemben is, melyben Éva lángol, lobog, elemészti önmagát és elemésztené szerelmét, Karcsit is, de nem tudja, mert Zofár helytáll, mint a kőszikla, keményen, tudatosan és kimozdítha-tatlanul, mert azt tanulta csecsemőkorától, árvaságától, lelencvoltától, tiszta szívű nevelőszüleitől, mindentől, amin keresztülment az életben, hogy a férfi dolga az, hogy helytálljon.

Mikor fölocsúdtak, és fél szemmel odapislantottak arra az átkozott vekkerre, amely persze már rég elcsörögte magát, s rájöttek, hogy mint mindig, most is kifutottak az időből; ilyenkor persze kapkodtak és rohangáltak, mint a bolondok, és egymásnak ütköztek a szűk másfél szobás lakótelepi lakásban, amit még Zofár szerzett rendőrként abban a régi világban, amikor tanácsi lakást szerezni még lehetett; már biztos, hogy elmarad a szép, nyugodt, közös reggeli, amit annyira élvezett az alhadnagy (úgy szerette kezdeni a napot), már jó, ha egy közös kávéra futja (éhgyomorra persze), de lehet, hogy arra se – Zofár, ha fölébredt, mindig a kötelességeire ébredt, az aznap előtte álló föladatokra, az előtte tornyosuló munkára, de Éva, aki nem kevésbé szenvedélyesen szerette a munkáját, mint Zofár (erről szó lesz még), Éva az álom kábulatából a szerelem mámorába, az éjszaka öleléséből a férje ölelésébe akart ébredni (és mindig sikerült Zofár Karcsit elcsábítania; annyira azért nem volt kemény kőszikla az alhadnagy se); Éva reggel nem akarta hallani a vekker csöröm-pölését, nem akart az undorító konoksággal előrehaladó óramutatókra gondolni, sem a közlekedési dugókra, sem a becsöngetésre az iskolában, arra sem, hogy Karcsinak is be kell érnie a hivatalába; Éva, ha hajnalban kinyitotta a szemét, nem az óra fenyegető lapját látta, hanem az ő szép fekete emberét, ha kibontakozott az álomból, nem a sürgető időt érezte, hanem Károly bőrét, s a kávé illatánál kedvesebb volt számára Károly testének illata; így aztán majdnem minden reggelük egy tébolyult rohanás lett, egy veszett kapkodás, miközben káromkodtak, dühöngtek, csapkodtak, egymásra nevettek és boldogok voltak.

szerezniSchulter küszöbön átnyúló, görcsbe rándult kezének látványát, mely Zofárt botrányos módon Éva kezére emlékeztette, rendes, csöndes, nyugodt hétköznap előzte meg; a ház előtt mindketten beültek az öreg, tízéves Ladába (150 000 kilométer!), és Zofár összeránduló gyomorral, dobogó szívvel indított; a kocsi indult (Zofár minden egyes indításnál átélte ezt a szorongó rémületet, mert a kocsi önindítójával – is – volt valami baj, de most beindult az öreg tragacs); kétoldalt bevágták az ajtókat, bekötötték magukat, és a kocsi kilőtt a parkoló autók közül; Zofár letette a feleségét a keskeny, nyolcadik kerületi sikátorban az iskola előtt, maga továbbment a BRFK felé, ahol egész nap nemrég lezárt nyomozati ügyek aktáit rendezte össze az ügyészség részére, ami doktor Zofár Károly számára gépies rutinfeladatnak számított; mert az alhadnagy jogi doktor is volt egyúttal, de ezzel nem lógott ki itt a sorból, mert a szűk stábból jogász volt Foxi, Hainburger József (aki valóban erősen emlékeztetett egy energikus drótszőrű foxikutyára), maga Kocsis főhadnagy, a Főnök; egyedül Nagy Lukács nem volt hajlandó elvégezni a jogot, azt mondta, inkább visszamegy egyenruhás rendőrnek a sarokra posztolni, amiről persze szó sem lehetett; Kocsis az összeköttetéseit (mert voltak) elsősorban arra használta, hogy a legjobb embereket válogassa maga mellé; Nagy Lukács mint a csapatban a korelnök (ötvenöt körül járt) nagy tapasztalatú, okos és jó szimatú nyomozó volt jogi doktorátus nélkül is.

is –is –Míg Zofár az irodában aktákkal piszmogott, valahol a városban a gyilkos sebesen és rezdületlen arccal haladt a rejtekhely felé, ahol az acélkazettát, amit az áldozatnak az ajtózáron lógó kulcscsomóján talált kulccsal nyitott ki, el akarta dugni, mert (nem ejtették fejre) tudta, hogy a rablott értékekhez jó ideig hozzányúlnia nem szabad, ugyanúgy és ugyanabból kell megélnie, amiből eddig, ha nem akar a környezetében gyanút ébreszteni. A kazettában értékpapírok, letéti jegyek, részvények, adósságlevelek voltak, ezeket, tudta a gyilkos, át kell adnia az enyészetnek, mert ezeket letiltják, és ha bárhol használni akarná, lebukhat; volt viszont a kazettában több, mint hatszázötvenezer forint készpénz, valutában tizenháromezervalahány dollár és ékszerek; a készpénz tiszta nyereség, de csak akkor, ha nem esik neki hebehurgyán, hanem szép lassan, fokozatosan veszi elő, lehetőleg kiböjtölve, amíg a nyomozást eredménytelenül lezárják. Az ékszerekkel is várnia kell, és azokat valószínűleg csak orgazdánál tudja majd elsütni, mert az ékszerek listáját is körözni fogják; várni fog hát velük, amíg elfogy a készpénz és a valuta. Elégedett volt, és nemcsak a kazetta tartalma miatt, azért is, mert az áldozatot hazavágta: úgy érezte, hogy fojtogató adósságot törlesztett. Gyűlölte a pasast, ugyanis.

Zofár hazafelé egyedül hajtott, Éva már otthon volt; ő lehányta a ruháit egy székre, és fürdőköpenyben végignyúlt az ágyon, hogy olvasson; Éva néma szemrehányással rakta rendbe a ruhákat, hajtotta össze a farmert, akasztotta fogasra az inget, amit Zofár egy rövid és elégedetlen oldalpillantással vett tudomásul, mert Zofár élni szeretett a lakásban, Éva viszont úgy találta, hogy a lakás legyen olyan, mint a kirakat, hogy ha bárki bármikor véletlenül belépne, azt lássa, hogy itt minden ragyog, még a légy is seggre csúszik a padlón a tisztaságtól; amikor csörgött a telefon.

élni