– Aztakurva! – ugrott meg Michael ijedtében, és majdnem hátraesett székkel együtt. Megingott alatta a régi nyikorgós szék, és kis híján felborult, ahogy hátralendítette magát, hogy minél távolabb kerüljön a lámpától.
– Ne ijedj meg. Nincs semmi baj, Charlie. Csak én vagyok, a barátod.
– Mi?! Te tényleg létezel? Te jó Isssten, én tényleg őrült vagyok! Nemcsak enyhén skizoid, de súlyosan skizofrén! Valóban hangokat hallok! Olyan tisztán, mint most a sajátomat, ahogy magamban beszélek. De miért beszélek egyáltalán hangosan magamban?
őrült– Azért, hogy én is halljam – válaszolta az asztali lámpa fénye. – Épp velem beszélgetsz.
– Te nem létezel! – kiáltotta Michael elhaló, remegő, sírásra hajló hangon.
– Ne rettegj már annyira! Nem vagy veszélyben, Charlie. Nincs semmi baj. Csak beszélge
