Az Alfa

Fejezet 4

"Ta! Most már én sem tudom!" A férfi hátradől a fehér párnán, és mély levegőt vesz.

"Műtét lesz, mint tudod. Nagyon fájdalmas és kockázatos beavatkozás. Egy jó darabig nem mehet vissza a klubba."

"Nagyszerű" - sóhajtja a férfi, sötét szemével az orvosra pillantva.

"El kellene gondolkodnia azon, hogy változtasson ezen az életmódon..."

"Hát majd akkor gondolkodom rajta, ha már nem lesznek ilyen fájdalmaim!"

"Ooh... Ez a kezdet, barátom..." - feleli az orvos szánakozva. "Hidd el, ami ezután jön, attól még meg akarsz majd halni..."

§

––––––––

"AAAAAAAH!" Egy őrült, kínkeserves kiáltás hallatszik az elsötétített ház félhomályos fürdőszobájában. Visszhangzik az elhagyatott szobákban, akárcsak a mély, ziháló, morgó hangok, amelyek a férfi torkából kiszöknek. Duzzadó ököllel kapaszkodik az apró, szürke mintás csempefalba. Végül két csepp mély vér lassan cseppen a levegőben, egyenesen az amúgy is rózsaszínű vízbe.

"Ha... baszd meg..." - sóhajt fel egy mély zokogást, majd remegve fordul a kagyló felé. Megcsapolja a csapot, lehajol, és hideg vizet csap a szakállas arcába. Szünetet tart. Hagyja, hogy a víz finoman lemossa az arcáról az izzadságot, és erősen összeszorítja a szemét a fájdalomtól, ami még mindig tombol a testében.

Törülközőbe burkolózva lassan végigsétál a tágas szobán, egyenesen a hálószoba nagy ablakához tart. Felszínesen lélegzik. Olyan érzés, mintha gyötrődne. Megáll, és lázas homlokát az ablak hűsítő üvegéhez szorítja. Az előtte lévő szürke udvaron magasodó fára pillant, amelyet most a kint tomboló vihar ver szét. Az üveg egy pillanat alatt felfedi forró leheletét. Szorosan fogja a törülközőt, és csak a fejét rázza, összehúzza a szemét. Nem bírja elviselni, hogy felálljon. A láz és a fájdalomtól a térdei megroggyannak, mígnem már alig tud az ablakban ülni. Lassan felhúzza a térdeit, rájuk támaszkodik, és könnyei szabadon csordogálnak, miközben erőtlen keze erőtlenül végigsimít dús, sötét haján.

ANGELICA

2019. augusztus 5. Csütörtök 22:50

Amikor az ember elveszíti a hitét és a bizalmát valakiben, azt mondják, hogy az örökre szól. Ez egy baromság. Az emberek annyira akarnak hinni, bízni, hogy mindig nyomokat keresnek. Ami az igazi, az a kétség. Ahhoz, hogy legyőzd, újra és mindig bizonyítani és ki kell érdemelni a bizalmat..... Ezt már pályafutásom kezdete óta állítom. Hiszen ügyvédnek lenni nem könnyű. Egyáltalán nem. Különösen ebben a világban. Egy olyan társadalomban, amely újjáépült. New York... A leállás után. Talán néhányuknak ismerős lehet a kifejezés. Aki nem, röviden: csőd. A bankok csődbe mentek. Azok, akik milliárdosok voltak, arra ébredtek, hogy csődbe mentek.

Még ma is folynak a perek a nagybankokkal. Természetesen mindenki védekezik... Egy hacker, egy hülye alkalmazott, vagy éppen a takarítónő áll a vádak középpontjában. Ezen csak nevetek. Ami azonban tény és való, hogy én is a kanyarban voltam ebben a munkában. Nem vagyok az a fajta ember, aki elfut egy kihívás elől. Nem, az én drága, szerető apám nem így nevelt. Nem... Amióta bekerültem ebbe a tekintélyes cégbe, a NY L&J. "New York Law and Justice", ez minden, amit csinálok. Ez négy évvel ezelőtt volt. Bár be kell vallanom, hogy sokan vagyunk. Természetesen én vagyok a legfiatalabb ügyész és nő.

Csak én tudom, hogy milyen gyötrelmesen sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy idáig eljussak. New York legelitebb és legjobban fizető irodája. Szóval bevallom, most mosolygok, tényleg nem hiányzik semmi, talán semmi. Azt hiszem, talán, megismétlem, mert úgy érzem, hogy ez a szó releváns. Valahogy mindig ott lappang a levegőben. Ott lappang a cserbenhagyásos gázolási perekben, a lopási perekben, a testi sértési perekben. "Talán... talán... talán... talán az áldozat figyelmetlen volt, talán... az áldozat nem figyelt eléggé...

Talán... gyanús... kétséges... És ez mindig ott van.

Talán... ...TALÁN...

––––––––

§

––––––––

2019. augusztus 6. Péntek

09:00 AM

Lassan sarkon fordulva a magas épület felé. Egyszerűen öröm volt felnézni rá. Hatalmas, és én itt dolgozom. Persze, ez bizonyos fokú elégedettséget ad nekem. Igen, így van. Eljutottam ide...

Beülök a liftbe, és egy magas fickó áll mellettem. Csak fehér ing és vászonnadrág van rajta. Nem nézek rá, mert zavar a magassága. Magas sarkú cipőt hordok, de ő legalább másfél fejjel magasabb nálam. Ez zavar engem... Főleg ez a lazaság, amikor a céges szabályzat szerint mindenkinek öltönyt vagy kosztümöt kell viselnie. Vagy ügyfél, vagy ügyfél... vagy ügyfél...

Jó illata van. Friss. Lehajtom a fejem, és elrejtem a mosolyomat. Szeretem ezt az illatot!

A következő emeleten új kollégák szállnak be, így a hely kevésbé szabad. Hosszú az út a 35. emeletig... A szardínia jut eszembe. Hála az égnek, hogy a liftben van légkondi. Mégis melegszik a levegő. Következő emelet, a férfi közelebb lép, és hagy egy kis távolságot köztünk. Nem akarok felnézni rá. Jobb, ha nem, jobb, ha nem...

A lift ismét megáll, és még többen szállnak be. Ebből lehet tudni, melyik részleg jött korábban. A harmincötödik emeleten csak a kis ügyek vannak, mondjuk, de felettünk... ott van a gyilkossági osztály.

"A lift megtelt! A harmincötödik emelet a következő megálló" - mondja az automata hang, miközben az egyik kábult elejti a táskáját. Mindenki félrevonul, hogy helyet csináljon a kollégának. A férfi hozzám szorul, de én a mellkasára teszem a kezem, hogy megvédjem magam...

"Bocsánat..." - mély, hátborzongató hangjától felforralok, és felpillantok rá. Egy sötét szakállas, természetes barna hajú, szemüveges férfi néz rám szigorúan. Úgy tűnik, jeges a tekintete. Amit nem akarok: érzem a vágyakozás rohamát. A késztetést, hogy térdre kényszerítsem. Hogy megtöltsem a száját egy szexi fekete szájkosárral... Széles mosoly terül szét az ajkaimon, a vér a fejembe szökik...

Jaj, jaj neked, ismeretlen úr...

A lift megáll. A férfi rám mosolyog, én pedig elindulok kifelé. De nem jön. Furcsa. Amikor hátrapillantok, mit látok? A tükörnek támaszkodik, zsebre dugott kézzel, és az ajkát szopogatja.

Tetszem neked, kiskutya? Felvonom a szemöldököm, és a liftajtó becsukódik. Mély levegőt veszek, és meghúzom a táskám pántját. Szép nap elé nézel, Angelica... A hét utolsó napja... Az íróasztalom felé veszem az irányt, és elmosolyodom.

Ó, az utolsó nap... Végre hétvége...

§

––––––––

Az elemzői osztályról még nem érkezett új eset. A régi akták között válogatok, az órát nézegetve. Mindjárt itt az ebédszünet... Remek. Éppen mentem a dolgokat, amikor a laptopom sarkában felvillan a kis boríték.