Nem sok gyerek mondhatja el, hogy emlékszik arra a napra, amikor találkozott az apjával, de Vittoria Vetra igen. Nyolcéves volt akkor, és ott élt, ahol mindig is, az Orfanotrofio di Sienában, egy katolikus árvaházban Firenze mellett, szüleitől elhagyottan, akiket sohasem ismert. Azon a napon esett az eső. Az apácák már kétszer szóltak, hogy menjen vacsorázni, de mint mindig, úgy tett, mintha nem hallaná. Feküdt az udvaron és fölfelé nézett az esőcseppekre… érezte, ahogy a testét verik… megpróbálta eltalálni, hová fog esni a következő. Az apácák újra kiszóltak neki, azzal fenyegetőzve, hogy ha majd tüdőgyulladást kap az ilyen elviselhetetlenül önfejű gyermek, akkor kevésbé lesz kíváncsi a természetre.
Nem hallak benneteket, gondolta Vittoria.
Bőrig ázott, mire kijött érte a fiatal pap. Vi
