Gyógyítsd meg a lelkem!

1. fejezet

Connor

Soha nem hittem volna, hogy olyan pasi leszek.

Tudjátok, mire gondolok. Olyan pasi, aki végigcsinálja a felnőttkor első néhány, kísérletezéssel teli évtizedét, mire végre megy neki az élet – aztán nulláról kell újrakezdenie.

Azt hittem, hogy mostanra az életem már úgy megy majd, mint a karikacsapás, olyan simán, mint amilyen a tó felszíne a nyári reggeleken. Sok szempontból olyan is.

Jobb formában vagyok a negyvenes éveim elején, mint húszévesen. Olyan arccal áldott meg a sors, amelyik a kor előrehaladtával csak egyre jobban néz ki. Szuper karrierem van, elég pénzem a bankban, három, általában nagyon jó fej gyerekem, egy csodás kutyám; gyakorlatilag az egész világ a lábaim előtt hever…, ha nem számítjuk a házasságom összeomlását. És a válásomat.

Némelyik férfi nem bánja az újrakezdést; tetoválást csináltatnak, motort vásárolnak és lecserélik a feleségüket egy szőkébb, csinosabb, Candy nevű barátnőre.

De én szerettem házasságban élni. Egy csapatként. Társként.

Jó voltam benne.

Komolyan gondoltam a „holtomiglan, holtodiglan” dolgot. De azt hiszem, nagyjából mindenki komolyan gondolja. Senki nem gondolkozik azon az oltárnál, hogy hú, de el fogok majd válni tőled.

És mégis… ide jutottunk.

– A Nordstrom’sba vitt.

Legfiatalabb fiam, Spencer ledobja a zöld, minecraftos tornazsákját az asztalra, és görnyedtebb háttal áll a konyhában, mint egy tízévesnek valaha is szabadna.

– Hogy fürdőruhát vegyünk a miami utazására – meséli, miután hazaér egy nyilvánvalóan kevéssé szórakoztató szombat délutáni programról az anyjával.

– Órákig ott voltunk.

Amint kimondták a válást, Stacey szögre akasztotta háztartásbelianyuka-cipőjét, és felköltözött északra egy új manhattani állásért és hobokeni lakásért. Én vettem egy négyszobás házat befejezett alagsorral, beépített medencével és egy lekerített udvarral, autóval csupán öt percre az előző házunktól. Most pedig a fiúk és Rosie, a nyolcéves németjuhászunk, aki a viselkedése alapján egy nappal sem tűnik kettőnél többnek, mind velem élnek.

Mert mindig is arról beszéltünk, hogy Lakeside-ban neveljük fel őket, abban a kis jersey-i városban, ahol én is felnőttem. Mert a fiúk boldogok itt; itt van az iskolájuk, a barátaik, a sportcsapataik és a családunk is. Mert olyan sok minden változott meg számukra, és nem akartam, hogy ezzel is így legyen.

Szóval most olyan pasi lettem. Egyedülálló apuka.

És Stacey? Hát, ő… teljesen más eset.

– Aztán megcsináltatta a körmét a szalonban, nekem meg mellette kellett ücsörögnöm – mondja Spencer. – Háromszor kellett használnom az inhalálómat.

Nem utálom a volt feleségemet. Tényleg nem. Általában semmit nem érzek iránta, kivéve kellemetlen zavart azzal kapcsolatban, hogy lehet ennyire más ma, mint az a nő, akit elvettem.

De ilyen esetekben – amikor az édes, lágy szívű gyerekem hatalmas, barna, megvertkiskutya-szemekkel néz rám – azért csábító az utálat.

Ahogy az is, hogy elvegyem Stacey legbecsesebb tulajdonait – a Christian Louboutin cipőjét, azt a hülye Birkin táskát és a bűnronda Chanel ruháját –, aztán felgyújtsam őket az udvaron. Süthetnénk pillecukrot, leguríthatnánk egy-két sört; olyan lenne, akár az egyetemen.

De… haszontalan. Kontraproduktív.

Én orvos vagyok, a Lakeside Memorial Kórház sürgősségi osztályán dolgozom. Hiszek a tudományban, az orvoslásban. Hiszem, hogy a mentális és érzelmi egészség éppolyan fontos, mint a fizikai. Láttam beteg gyerekeket – olyan gyerekeket, akiknek soha nem lesz esélyük meggyógyulni –, és nincs számomra fontosabb a fiaim jóléténél.

Ebből kifolyólag a pirománia megmarad az álmaim szintjén.

És ugyan később határozottan fel fogom hívni a volt feleségemet, hogy tájékoztassam arról, amivel már réges-régen tisztában kellene lennie – hogy ne vigye Spencert olyan helyre, amely súlyosbíthatja az asztmáját –, most mégis csak leguggolok elé, és azt teszem, amit a jó, elvált szülők tesznek.

Uralkodom magamon. Megjavítom a helyzetet. Megértetem vele, hogy működik ez, a lehető leggyengédebben.

A legidősebb fiamnak viszont más ötlete támad.

– Nem tudom, miért találkozol még vele hétvégenként. Brayden és én már alig megyünk. Anya egy picsa, Spencer.

– Aaron! – csattan hangom ostora határozottan, rosszallóan.

Mert egy tizenhét éves agya nem különbözik sokban egy kutyáétól – nem az a kérdés, mit mondasz, hanem az, hogyan.

– Igazad van, ez szarul hangzott – ismeri el. Aztán kezét az öccse vállára teszi. – Anya egy seggfej, Spence.

Bosszús tekintettel nézek rá, és kimondom a varázsszavakat, melyek minden esetben kimozdítják a vitából.

– Nincs valahol valami elektronikai eszköz, ami téged hívogat?

Emeli a tejespoharát felém.

– Ott a pont.

Miután Aaron kisétál a konyhából, visszafordulok Spencerhez.

– Anya szeret téged, kisöreg.

– Akkor miért viselkedik így? – kérdezi suttogó, sértett hangon, mely egyáltalán nem hasonlít a hisztihez.

– Mostanában nem önmaga. Ez csak egy átmeneti időszak.

Összevonja apró szemöldökét.

– Úgy érted, mint ahogy Brayden állandóan a fürdőben van és elhasználja az összes zsebkendőt? Ilyen időszak?

Brayden tizenhárom éves. Furcsa kor az.

– Aha. Végül is igen. Kicsit ahhoz hasonlít.

– De Brayden még gyerek, apa. A felnőtteknek nincsenek időszakai.

A gyermekkor az egyetlen időszak, amikor azt hihetjük, a szüleink tökéletesek. Egyfajta biztonságérzet és ártatlanság jár együtt a hittel, hogy anyukánk és apukánk mindent képesek irányítani, és bármitől megvédenek. Szívás, hogy Spencernek ez soha nem adatott meg.

Megfogom sötét hajú fejét, aztán magamhoz húzom egy ölelésre.

– Tudom…, de néha mégis.

Az öregem nem volt az a kopogós fajta gyerekkorunkban. Azt a filozófiát követte, hogy mivel ő fizette a házat, a magánélethez való jogot ő adhatja és veheti el kedve szerint.

Általában elvette.

Azt is erősen gyanította, hogy ha bármelyik fia zárt ajtó mögött akart csinálni valamit, annak nagy eséllyel része volt az ivás, a „fűszívás” vagy egy korai unoka nemzése.

És…, rendben, ebben teljesen igaza volt.

De a saját gyerek egyik előnye az, hogy az ember aktívan törekedhet arra, hogy ne ismételje meg a szülei idegesítő szokásait. Olyan érzés, mint egyfajta bosszú.

Ezért, amikor Aaron csukott hálószobaajtajához érek, bekopogok.

– Szabad – hallom azonnali válaszát.

Az ágyán fekszik, vágásra szoruló, világosbarna haját élénkpiros fejhallgató simítja hátra, szobája pedig izzadt zokniszagot áraszt, és síri sötétség honol, köszönhetően az állandóan elhúzott sötétítőfüggönyöknek.

– Beszélhetek veled egy percre?

– Van választási lehetőségem? – kérdezi. Ugyanis az elsőszülöttem egyszerre okos és okostojás, ami mindig jó buli.

– A legkevésbé sem – ingatom a fejem.

– Sejtettem.

A nyakára tolja a fejhallgatóját, míg én leülök az ágya végébe, a térdemre könyökölve.

– Meg kell kérnem téged, hogy Spencer előtt ne mondj rosszat az anyátokra.

Pillanatnyi hatásszünetet tartok, és esélyt adok neki a tiltakozásra. Mivel nem teszi, folytatom.

– Tudom, hogy mérges vagy rá, és nem azt mondom, hogy nincs…

– Nem vagyok rá mérges.

Aaron arca kifejezéstelen, állkapcsa laza, szája mozdulatlan, sötét szemével pedig egyenesen és szenvtelenül néz rám.

Ez a hazudós arca.

Minden gyereknek van, és ugyan ő okostojásságból csillagos ötös, mindig is ügyetlenül hazudott.

– Hát, úgy tűnik, mintha mégis az lennél, Aaron. Egy jó ideje már.

– Nem – az m hangot kicsit megnyomja, makacsul. – Úgy döntött, hogy nem akar többé anyuka lenni, ezért én nem vagyok már a fia. Mindenki nyer vele.

– Aha – bólogatok, mert nem akarok ezen is vitázni. – De Spencer fiatal; teljesen bálványoz téged, de anyátokat is imádja. Ezért amikor csúnyán beszélsz róla, úgy érzi, hogy választania kell, hogy megvédi őt vagy veled tart; ez pedig nem jó érzés neki. Ezt megérted?

Aaron mély levegőt vesz.

– Igen, értem. Abbahagyom a káromkodást és a csúfolódást. De… a nő gyakorlatilag elhagyott minket, apa. Lepasszolt minket neked, és tovább is lépett. Nem gondolod, hogy jobb lenne Spencernek, ha tudná, hogy mindez azért történt, mert anyával van baj, nem pedig vele?

A kamaszok sokszor vitáznak, de ritkán van tényleg logikus álláspontjuk. Amikor viszont megtörténik, az mindig a büszkeség és a nyugtalanság furcsa elegyét váltja ki a felnőttből; mintha a kismadár készülne kirepülni a fészekből, mintha a tanítvány túlnőtt volna a mesterén…, mintha egy lépéssel közelebb kerülne a nyugdíjasotthonhoz.

Mégis elismerem a kölyök érdemeit.

– Ez jogos.

Gyerekkorunkban anyám mindent megtett, hogy úriembert neveljen négy fiából. Fontos volt neki, hogy a Daniels fiúk lovagiasak, tisztességesek és udvariasak legyenek. Nem volt egyszerű feladat, ha belegondolunk, hogy a nézeteltéréseinket ütéssel és lökdösődéssel oldottuk meg, valamint azzal, hogy egymást a földhöz szorítottuk, és addig fingottunk egymás fejére, amíg valaki meg nem adta magát…, de azért próbálkozott.

Ezért van az, hogy amikor a volt anyósom felhívott, hogy tudnék-e segíteni neki a pincéjének múlt heti beázása során tönkrement bútorok kicipelésében, gondolkodás nélkül igent mondtam. Megteszem a félórás autóutat Hammitsburgbe, aztán beállok a pick-upommal a kétszintes, mediterrán stílusú ház elé, melyet Stacey anyukája a férje életbiztosításából újíttatott fel, miután Stacey tízéves korában az apukája meghalt.

De nem egyedül érkeztem. Az öcséim; Ryan, Garrett és Timmy is jöttek segíteni. Nem csupán azért, mert egy egész életnyi szívességgel jönnek a rengeteg alkalomért, amikor kamaszkorunkban kimentettem őket a bajból, hanem azért is, mert közel állunk egymáshoz. Mi négyen tényleg kedveljük egymást.

Általában.

– Sziiiasztok, fiúk!

Joyce Skillman, Stacey anyukája áll a verandán, és jobb kezével lelkesen integet, magas derekú, fekete, velúr rövidnadrágban és egy mélyen dekoltált felsőben, melyből legalább a mellének fele kilátszik.

Joyce nem semmi asszony. Nem olyan, mint az én anyám vagy mint bármelyik anyuka, akit ismerek – soha nem is volt.

Joyce eléggé… fiatalos. Szőke és élénk hatvanéves. Szereti a jógát, az egészséges ételeket, a légtisztítót, a botoxot, a mellimplantátumot és pont annyi vágást, meg töltést, hogy üdének tűnjön.

A fiaim a keresztnevén szólítják, az ő kérésére.

– Készítettem Martinit! – Másik kezében egy félig teli martinis poharat lóbál, mert ő ráadásul olyan típusú anyuka, aki nagyon szereti a Martinit és szemérmetlenül megosztja másokkal is a szenvedélyét.

Aaront egyszer megkínálta vele tizenegy éves korában.

– Szia, Joyce! – köszönök neki, miközben négyen a veranda felé tartunk.

Lábujjhegyre áll, és szoros ölelésébe von.

– Connor, ezer éve nem láttalak!

Nem volt olyan hosszú idő. Pár hónapja Stacey-vel volt a hétvégi gyerekcsere alkalmával, amikor még mindhárom fiú találkozott az anyjával.

– Jól nézel ki. – Megnyomkodja a bicepszemet, és végigsimít a pólóba csomagolt mellkasomon.

Aztán lejjebb, lassacskán… a hasizmaimon.

– Edzettél?

Robothang tülköl a fejemben.

Veszély, Will Robinson! Veszély!

Joyce mindig is tapogatós volt, de soha nem fenékbe markolós. Legalábbis nem velem.

– Ööö…, köszönöm. – Lépek hátrafelé egyet, ki a tapogatózónából. – Nem edzettem többet a szokásosnál.

Az öcséimre pillantok, hogy felmérjem a reakciójukat, mert azon töprengek, hogy vajon túl sokat látok-e bele.

Timmy úgy vigyorog, mint egy perverz idióta. Ha a „mi a fasz?” kérdést ábrázolni akarnánk, Garrett arckifejezése tökéletes lenne rá. Ryan pedig… Ryan a 67-es Camarót bámulja a szomszéd felhajtóján, és nagy eséllyel egyetlen elhangzott szóra sem figyelt.

– Hát, az agglegénylét illik hozzád – jelenti ki Joyce, és felvesz az asztalról egy átlátszó folyadékkal teli poharat, aztán huncut mosollyal tartja felém. – Martinit?

– Nem kérek, köszönöm.

Timmy soha nem utasít vissza ingyen piát, ezért jelentkezik rá.

– Majd én megiszom.

Joyce kuncogva issza ki a poharat egy hajtásra. Aztán ismét rám emeli a tekintetét, és a fogpiszkálót a szájához emelve az ajkaival lassan lehúzza róla a felnyársalt olívabogyót.

Olyan, mintha az Alkonyzóna egyik részében lennék, a diszfunkcionális családok Alkonyzónájában.

– Azt hiszem, neki kellene állnunk a cipekedésnek – mutatok hátra a hüvelykujjammal a vállam felett. – Aaron vigyáz Braydenre és Spencerre, de Bray nem egyszerű eset mostanában, ezért nem akarom őket túl sokáig egyedül hagyni.

Megesett már, hogy a nem megfelelő nő hajtott rám. Betegek, a kórházi vezetők feleségei; megesik az ilyen. Tudom, hogy kell finoman visszautasítani egy nőt. Abban reménykedem, hogy a fiúk említése majd kikormányozza Joyce-t a veszélyzónából.

De nem kapja be a csalit.

Helyette sűrűn pislog rám, és így szól:

– Hű, de szerencsés vagyok… Négy nagy, erős fiú csak az enyém.

A következő órában felvonszolunk a pincelépcsőn két antik kanapét, egy piros díványt, egy étkezőasztalt és egy tucat fából készült, összecsukható széket, ki a járdára.

Régi bútor, és vagy egy tonnát nyom, ugyanis tömör fa. A keskeny lépcső miatt a manőverezés nehéz volt, a vérmérsékletek pedig hevesek.

De ez nekem és Ryannek nem jelent problémát.

– A te oldaladon rendben? – kérdezem az asztal másik oldaláról, mielőtt megmozdulnék.

– Minden oké.

Ryan csupán két évvel fiatalabb nálam, ezért soha nem éreztem az öcsikémnek, akire vigyáznom kell, inkább a cinkostársamnak. Gyakorlatias, egyenes, lényegre törő és nehezen felbosszantható.

– Jesszusom, Timmy, nem terveztem, hogy ma összetöröm az ujjaim. Megtennéd, hogy jobbra fordítod, és nem lazsálsz tovább?

Garrett nálam négy évvel fiatalabb, és határozottan inkább illik az öcsikeszerepbe. Figyelmes, okos, törődő és jól olvas az emberekben.

– De olyan jó vagyok a lazsálásban! Az én feladatom megtanítani mindenkit, hogy kell.

És Timmy.

A szüleim utolsó, sikertelen próbálkozása egy lányért. Vele kapcsolatban mindig is azt éreztem, hogy meg kell védenem. Nem lehetett egyszerű neki három ilyen báty árnyékában felnőni. Ráadásul hét év korkülönbség van Garrett és közte, ami gyerekkorban hatalmas szakadék.

Egyszer, amikor Garrett tizenöt éves volt, a szüleink vacsorázni mentek, én Ryannel valahol máshol voltam, és Garrettnek kellett otthon vigyáznia Timre egész este. De Garrett akkori gimnáziumi csaja, most már felesége, Callie átjött filmezni, aztán Garrett haza akarta kísérni. Azt mondta Timmynek, hogy zárja be utána az ajtót és maradjon a házban, amíg vissza nem ér.

Timmy – az idegesítő, nyolcéves öcsike – azzal fenyegetőzött, hogy elmondja apának és anyának, és nyafogott, hogy mekkora bajba került volna Garrett, ha elrabolják.

Garrett azt mondta Timnek, hogy ha hagyja magát elrabolni, akkor agyon is veri, miután visszaszerezzük. Timmy két kézzel bemutatott neki, aztán becsapta előtte az ajtót.

Ez az eset nagyjából egy életre meghatározta a kapcsolatukat.

– Akkora pöcs tudsz lenni – dörmögte Garrett.

Timmyt egyáltalán nem érinti meg a dolog.

– Ezért szeretsz, bátyuskám.

Miután az utolsó bútor is a helyére kerül, Joyce mindenkinek tölt egy pohár jeges, citromos vizet a nappaliban.

– Mivel nem kértetek Martinit, fiúk, hoztam másféle frissítőket.

Pillantását érzem a nyakamon, amikor kortyolok a pohárból. Akkor pedig szinte éget a tekintete, amikor a pólóm aljával letörlöm a homlokomról az izzadságot. Mindannyian izzadunk. Kivéve Joyce.

Odamegy a termosztáthoz, és fátyolos hangon így szól:

– Jaj, de butus vagyok! A klíma helyett a fűtést kapcsoltam be.

Aztán elsétál az öcséim között, majd elém áll – közel –, aztán előrehajol, hogy még közelebb kerüljön.

– Köszönöm a mai segítséged, Connor. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled.

Hátrahajolok.

– Semmiség.

Joyce egy pillanatig csak néz rám, és megnyalja telt alsó ajkát.

– Tudod mit? Egyszerűen kimondom.

– Hát…, talán inkább nem kellene – próbálkozom.

– Stacey soha nem értékelte a kincset, amije volt. Egy jó embert. Nem tudta, hogy kell. – Hangja mély és buja tónusú lesz; csábító és sokat sejtető. – De én tudom. Szóval bármikor szívesen látlak, Connor, komolyan. Akár beszélni, akár azért…, hogy megmutathassam, mennyire értékellek. – Aztán kacsint. – Fontold meg!

Hű!

Voltam már nőkkel a válás óta. Volt részem szexben. Jó szexben. Ismétlő szexben. Második és harmadik menetben.

És hiába volt Joyce-nak és Stacey-nek mindig is elcseszett, versengő anya-lánya kapcsolata, mégis a lánya. Aki a feleségem volt. Évekig.

Nem kellene emiatt úgy tekintenie rám, mintha a fia lennék, vagy ilyesmi?

– Persze. Szia, Joyce! – Ennyit tudok kinyögni.

Aztán megfogom a kulcscsomómat, és mind a négyen kimegyünk az ajtón a pick-upomhoz.

Az öcséim és én szakmailag sikeres felnőtt férfiak vagyunk. Timmy tűzoltóként égő épületekbe rohan be, Garrett tanárként és fociedzőként ifjú elmék pallérozója, Ryan pedig egy kicseszett rendőr.

De amikor mind együtt vagyunk, és valami akár csak halványan is szexszel kapcsolatos, furcsa dolog történik…, akkor újra tizenkét évesek leszünk.

– Ez… egyszerűen… elképesztő volt! – vihog Timmy a hátsó ülésről.

– Nem akarok róla beszélni – ingatom a fejem.

– Haver, az anyósod a farkadat akarja. Nagyon. Ráadásul szexi.

– Volt anyósom – krákogom. Ugyanis roppant mocskosnak érzem magam.

– Én mégis azt mondom, kihagyhatatlan lehetőség – jelenti ki Timmy. – Az idősebb nőkkel szexelni zsír, ráadásul Joyce-szal? – nyög fel, és a nyomaték kedvéért az öklébe harap. – Te most viccelsz? Biztosan otthon van a tantrában.

– Én egyetértek Timmel – szól Ryan, és roppant nagy segítség. – Mindketten felnőtt emberek vagytok, Joyce pedig csinos nő.

– Várjunk csak! – szegezi Ryanre a tekintetét Garrett, aki, mint kiderült, az egyetlen épeszű öcsém. – Szóval azt mondod, te megdugnád Angela anyját?

Ryan tizenhat éves korában ismerkedett meg a sógornőmmel, Angelával. Mostanra a nő anyja már gyakorlatilag a bátyámé is.

Amitől még bizarrabb irányt vesz az egész beszélgetés.

– Angela anyja nem néz ki úgy, mint Joyce – feleli Ryan. – Angela anyukája úgy néz ki…, mint az olasz nagymama az üveges spagettiszószon.

Garrett felvonja a szemöldökét.

– De ha úgy nézne ki, mint Joyce, akkor megtennéd?

Ryan átgondolja.

Aztán vállat von.

– Valószínűleg.

Timmy hahotázik.

Garrett felhorkan.

– Öreg, te aztán nem vagy semmi.

Timmy Garrett felé fordul.

– Szóval akkor ez azt jelenti, hogy te nem döngetnéd meg Mrs…

– Ne! Ki ne mondd! – förmed rá Garrett.

Mert Tim azt készült megkérdezni, hogy lefeküdne-e az anyósával, az egykori hippivel, a hetvenéves, láncdohányos, de makkegészséges Mrs. Carpenterrel.

– Nem akarom ezt a képet a fejembe. – Garrett szorosan lehunyja a szemét, és felnyög. – Az istenit, már elképzeltem!

– Figyelj! – tér vissza a témához Ryan. – Én azt mondom, tedd meg. Nem tartozol Stacey-nek semmivel; az a hajó már elúszott, és mint kiderült, a Titanic volt az.

Tim úgy csapkod a nyelvével, mint egy éretlen kutya.

– Aztán lesz válaszod a mindenki fejében perzselő kérdésre: ki a jobb az ágyban? Az anyuka vagy a lánya? Ez legalább olyan alapvető kérdés, mint a tyúk vagy a tojás, haver.

– Jesszusom! – csattanok fel. – Nem dugom meg a gyerekeim nagyanyját! Most pedig, az istenért, hagyjuk már a témát; nagyon fura.

Hagyják is a témát.

Nagyjából három percig.

Mert ez egy fergeteges történet, ráadásul engem kellemetlen helyzetbe hoz. Ami azt jelenti, hogy az öcséim újra és újra fel fogják hozni; hálaadáskor, születésnapi bulikon, húsvétkor.

A család már csak ilyen.

Ahogy elindulunk, Timmy a Stacey’s Mom című számot kezdi énekelni, mert roppant viccesnek találja, hogy mintha tényleg Stacey anyjáról írták volna.

És hiába remélném azt, hogy Garrett és Ryan nem tudják a szövegét; mindhárman szerenádoznak nekem végig a hazafelé vezető úton.

Én pedig közben azon gondolkodom, milyen jó lett volna egykének születni.