Előszó
402 Words
Ezt a házat én már csak bilincsben fogom elhagyni.
El kellett volna menekülnöm, amíg volt rá lehetőségem. Most már semmit sem tehetek.
Most, hogy a rendőrök itt vannak a házban, és felfedezték, mi van odafent, nincs visszaút.
Körülbelül öt másodperc múlva elkezdik majd felolvasni a jogaimat. Nem tudom, miért nem tették még meg eddig. Talán abban reménykednek, rá tudnak venni, hogy mondjak el nekik valamit, amit nem akarok.
Sok szerencsét hozzá!
Egy fekete hajú, őszülő zsaru ül mellettem a kanapén. Zömök testét arrébb húzza az égetettkaramell-színű olasz bőrülésen. Kíváncsi vagyok, milyen kanapéja van otthon. Az biztos, hogy nem kerül öt számjegyű összegbe, mint ez. Valószínűleg valami ocsmány színű, mondjuk narancssárga, tele háziállatszőrrel, és több szakadással a varrásán. Vajon az otthoni kanapéjára gondol, és azt kívánja, bárcsak neki is ilyenje lenne?
Bár valószínűbb, hogy inkább a padláson lévő holttestre gondol.
– Akkor vegyük át még egyszer! – szólal meg a zsaru a maga vontatott, New York-i módján. Korábban bemutatkozott, de kiment a fejemből a neve. A rendőröknek élénkpiros névtáblát kellene viselniük. Különben hogyan tudná megjegyezni az ember a nevüket egy ilyen stresszes helyzetben? Azt hiszem, nyomozó. – Mikor talált rá a holttestre?
Egyelőre hallgatok, és azon gondolkodom, vajon ez lenne-e a megfelelő pillanat, hogy ügyvédet kérjek magamnak. Nem kellene ajánlaniuk egyet? Kicsit berozsdásodtam ebben a protokollban.
– Körülbelül egy órája – válaszolom.
– Miért ment fel oda egyáltalán?
Összeszorítom a számat.
– Már mondtam. Hallottam egy hangot.
– És…?
A tiszt előrehajol, a szeme tágra nyílik. Rövid borosta fedi az állát, mintha ma reggel nem borotválkozott volna. A nyelve kissé kiáll az ajkai közül. Nem vagyok hülye – pontosan tudom, mit akar tőlem hallani.
Én tettem. Bűnös vagyok. Tartóztassanak le!
Ehelyett hátradőlök a kanapén.
– Ennyi. Ez minden, amit tudok.
Csalódottság suhan át a nyomozó arcán. Megfeszíti az állkapcsát, miközben magában végigveszi a házban eddig talált bizonyítékokat. Azon gondolkodik, vajon elég gyűlt-e össze belőlük ahhoz, hogy rákattintsa a csuklómra azokat a pereceket. Nem biztos benne. Ha biztos lenne benne, már megtette volna.
– Hé, Connors!
Ez egy másik rendőr hangja. Megszakítjuk a szemkontaktust, és felnézek a lépcső tetejére. Egy másik, sokkal fiatalabb rendőr áll ott, hosszú ujjaival a korlát tetejét szorítja. Formátlan, sápadt arca van.
– Connors! – ismétli a fiatalabb rendőr. – Fel kell jönnie ide, most azonnal. Meg kell néznie, mi van itt fent. – Még a lépcső aljáról is látom, hogy az ádámcsutkája megmozdul. – Nem fog hinni a szemének.
- Writer
