- Köszönöm, inkább állva maradnék.
- Ahogy óhajtja. Egy teát? – kérdezte udvariasan.
- Nem, köszönöm. – William figyelte, ahogy finom kezeivel megemeli a teáskannát, és tölt egy csészébe. A mozdulat annyira hétköznapinak tűnt, mégis volt benne valami izgató. Majd a nő arcát fürkészte, miközben a szájához emelte a csészét, ami nem árulkodott sem feszültségről, sem aggodalomról, sőt semmiről. A nyugalom szobrát akár az ő arcáról lehetett volna megmintázni. Ezt már nem bírta szó nélkül megállni.
- Árulja el nekem, hogy képes ilyen érzéketlen maradni? – szegezte neki bosszúsan a kérdést. A csésze egy pillanatra megállt a levegőben, majd folytatta útját a nő szájához. Ivott néhány kortyot, majd óvatosan visszatette az asztalra.
- Úgy vélem, nincs ok az aggodalomra.
- Önnek talán nincs, de
