Újra élni

Első fejezet-2

- Nekem ugrott, mint egy hárpia – válaszolta bosszúsan, mire a húga kacagni kezdett.

- Mi olyan mulatságos ebben?

- Meg kell hagyni, a hárpia valóban találó név. Szóval, mi történt?

- Azt állította, hogy átléptem a birtoka határát, és nyomatékosan közölte velem, hogy többé ne tegyem.

- Végeredményben jogos volt a kérése, nem?

- Ezt nem vitatom, csupán a hangnem volt bántó, amellyel mindezt tudatta velem.

- Akkor ebben az esetben én szerencsésebbnek mondhatom magam. Nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk, meghívtam egy teára, és azóta természetesen többször is, amit eddig mindig nagyon udvariasan visszautasított. Az az érzésem, valamiért nem kedveli az embereket. Nagyon kevesen vannak, akiket közel engedett magához. Ha jobban belegondolok, talán nincs is ilyen a környéken, leszámítva doktor Godwint, aki rendszeresen megfordul nála, aki teljességgel el van ragadtatva tőle.

- Ez különös. Nos, úgy tűnik, hogy mi nem tartozunk e kivételes személyek közé, és ezek után nem is igazán vágyom rá – osztotta meg vele a véleményét a bátyja.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva, mikor látta, hogy Cora arca egy pillanatra elsápadt és kissé remegő kézzel tette le a csészéjét.

- Nem, semmi.

- Nekem nem úgy tűnt.

- Pedig jól vagyok – bizonygatta a másik.

Ezzel a kellemetlen incidens, feledésbe is merült egy időre, bár William sokszor idézte fel magában a nő arcát. Látta maga előtt a szép vonalú ajkait, kissé fitos orrát, ragyogó zöld szemeit. Az emléket mindig megzavarta a morózus hangnem, amelyet vele szemben használt. Azután eszébe jutottak húga szavai, miszerint valamiért nem kedveli igazán az embereket. Akkor ez az egész nem a személye, hanem a többség ellen szólt. Talán tehetne egy próbát, hátha sikerül kiengesztelnie. A gondolat ott motoszkált benne egész nap, mígnem elhatározásra jutott, hogy másnap reggel újra kilovagol.

Charlotte látta előző nap az érkező kocsit, amelyben jól kivehető volt benne ülő férfi alakja is. Nem igazán tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, hiszen a szomszéd birtokra gyakran érkeztek vendégek. Eddig sikerült mindenkit távol tartania magától és az otthonától, remélte, így lesz ezután is. Ám másnap reggel olyan váratlanul érintette az idegen férfi megjelenése, hogy muszáj volt tennie ellene valamit, hogy a továbbiakban elkerüljön vele bármilyen találkozást. Ő maga is korán kelt, mint általában mindig, hogy eleget tegyen a divat melletti egyetlen kedvtelésének, a lovaglásnak. Szerette, ahogyan ilyenkor elsuhant mellette a táj, a szelet, amely megérintette az arcát, ekkor érezte magát csak igazán szabadnak. Akár órák hosszat is távol maradt egy-egy alkalommal, ahogy körbejárta a birtok határát. Ahogyan azt aznap is tenni készült.

Már messziről megpillantotta a férfit a dombon, aki a háza felé nézett. Egy pillanatra megtorpant, és megállította a lovát, kellő távolságban ahhoz, hogy a másik ne lássa és hallhassa meg. Gyűlölte még a gondolatát is annak, hogy bárki betörhet a magányába, mégis valamiért képtelen volt levenni róla a tekintetét. Ebből a távolságból elég magasnak ítélte meg, bár nem lehetett benne biztos, mivel lóháton ült, de milyen remekül. Fesztelen, egyenes volt a tartása, mintha csak lóhátra született volna. Elegáns, sötét ruhája jó módra utalt. Az arcát nem láthatta, de biztos volt benne, hogy vonásai markánsak, ami által valószínűleg rengeteg női hódolója akadt. Ettől máris ellenszenvesnek könyvelte el magában, esélyt sem adva neki arra, hogy bármit is tegyen az ellenkezőéjért. Nagy levegőt vett, majd közelebb lovagolt hozzá, de csakis amennyire szükségesnek tartotta ahhoz, hogy kérdőre vonhassa. Ez az ő birtoka volt, és senkit sem látott szívesen, főleg egy ilyen, nők bálványa típusú férfit nem. Mégis, mikor megszólította és a férfi ránézett, volt valami különös csodálat a tekintetében, ahogy az idegen ráemelte a szemeit. Még soha nem nézett rá így senki, bár az utóbbi időben nem is adott lehetőséget senkinek arra, hogy egy mérföldnél közelebb menjen hozzá. A felemelő érzés, amit a férfi szemei váltottak ki belőle, csak még jobban mélyítették benne az elhatározást, hogy semmilyen kapcsolatba nem kerülhet vele. Kívülről határozottnak tűnhetett, belülről viszont nagyon is sebezhető volt, az átélt szörnyűségek miatt, amelyek megpecsételték a múltját és egyben a jövőjét is. Ezért is határozott úgy, hogy egyetlen férfinak sincs helye az életében, sőt, kimondottan megvetette őket, legalábbis a legtöbbjüket. Ahogy az idegenre nézett, nem maradt kétsége a felől, bármelyik női szívet pillanatok alatt képes lenne összetörni. Nos, nem ő lesz a következő. Az egész megjelenése férfias volt, a hajától a csizmájáig. Nem viselt kalapot, így sűrű, enyhén hullámos hajával szabadon játszadozott az enyhe szellő, tekintete fürkésző, és megigéző, a teste pedig, még a ruha sem volt képes teljesen elfedni erőteljes testalkatát. Ettől némileg megrendült a szándékát illetően, ám gyorsan sikerült összeszednie magát, és rendre utasítani őt, amiért ismét átlépte a birtoka határát.

- Ha jól emlékszem, világosan megmondtam, hogy nincs keresni való ezen a helyen! – esett neki rögtön.

- Reméltem, az éjszaka tanult egy kis jó modort, de úgy tűnik, tévedtem – válaszolta minden elhatározása ellenére William. Azzal a szándékkal indult el nemrég, hogy jóváteszi a tegnapi botlást, ám amint meglátta a nőt, maga sem értette miért, tejesen az ellenkezőjét tette annak, mint amit tervezett. Persze, igen csak nagy szerepe volt ebben annak is, ahogyan újfent ráripakodott.

- Uram, ön rendkívül pimasz!

- Ön pedig, arrogáns!

- Úgy vélem, ezt kiváltságnak vehetem, mivel a saját otthonomban vagyok.

- Bizonyára jól elszórakoztatja ezzel magát, mivel nem hinném, hogy sokan lennének, akik szívesen átlépnék a háza küszöbét.

- Megvan annak is a maga előnye, mivel így legalább nem kell elviselnem az olyan alakok méltatlan viselkedését, mint amilyen az öné is.

Látta az elképedést a férfi arcán, de nem törődött vele, sőt, egy perccel sem akart tovább maradni a közelében, mint amennyit feltétlenül szükséges volt. Megint csak faképnél hagyta, úgy tűnt, ez már kezd a szokásává válni, de ez volt az egyetlen esélye annak, hogy szabaduljon a közeléből. Hazáig vágtatott, és vissza sem nézett.

Amint belépett otthonába, kissé megnyugodott. A megszokott környezett biztonsággal töltötte el. Meg volt mindene, amire csak szüksége lehetett, ennél többet nem is akart. Hosszú ideig élt más akaratának kitéve, most viszont a maga ura volt, és kizárt minden olyat az életéből, ami bármire is kényszeríthette volna. Ez a maga világa, olyan, amilyenné formálta, és nem engedett betekintést idegeneknek. A csekély számú személyzet elnézte a különcségét, mivel nem csak jól meg voltak fizetve, de jól is bántak velük.

Ahogy lépdelt fel a lépcsőn, újra a történtekre terelődtek a gondolatai. Meglepte, és egyúttal meg is rémítette, hogy mekkora hatással volt rá a férfi. Rég nem elfelejtett érzéseket ébresztett benne, és ettől teljesen megrémült. Sugárzott belőle valamiféle erő, amely húzta magához. Hosszasan el tudta nézni a markáns arcot, a dühösen villanó sötét szemeket. Egyszer már csapdába esett, még egyszer nem fog. Nem engedi, hogy pusztán az érzelmei miatt újra szenvednie kelljen, bár, egyelőre ez a veszély nem fenyegette, legalábbis a férfi részéről. Sikerült jó időre, ha nem egy egész életre elvennie a kedvét attól, hogy a közelébe merészkedjen. A szobájába sietett, hogy átöltözzön, remélte, annyi idő alatt sikerül teljesen összeszednie magát. Jó félórával később és immár higgadtan lement az ebédlőbe. Marie, a komornája, a reggelit készítette elő, mikor belépett a konyhába.

- Jó reggelt!

- Önnek is asszonyom! – nézett fel munkájából.

- Azonnal tálalok.

- Köszönöm, ma inkább kihagyom a reggelit. Egyébként mintha már mondtam volna, hogy nem szükséges ilyesmivel foglalkoznod – emlékeztette már sokadszor.

A kapcsolatuk nem pusztán anyagi síkon működött, annál jóval személyesebb volt. Marie az egyetlen ember a múltból, akit elviselt maga mellett. A középkorú nő még hajadon volt, kissé férfias megjelenésű, arca csontos, termete magas vékony, ám a természete rendkívül szívélyes, gondoskodó, és önfeláldozó. Charlotte többel tartozott neki, mint amennyit a másik hajlandó volt tőle elfogadni. A legnehezebb időszakban is rendíthetetlenül mellette állt, és a jelenléte erőt adott neki ahhoz, hogy semmiképp ne adja fel, amiért végül mégis rendkívül hálás volt neki.

- Talán nem érzi jól magát? – nézett fel rá aggódva, figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzést.

- De, jól vagyok, csak valahogy most nincs étvágyam.

- Mostanában olyan keveset eszik, a végén teljesen legyengül.

- Tudom, ha tehetnéd, kétszer akkorára hizlalnál, mint amekkora vagyok – mosolygott Charlotte.

- És még akkor sem lenne kövér. Lovagolni volt?

- Igen.

- Fogalmam nincs róla, miért kedveli annyira ezt az időtöltést, még a gondolatába is beleborzongok, hogy annak a hatalmas állatnak a hátára ül.

- Ha egyszer kipróbálnád, te is csodálatos érzésnek tartanád.

- Azt kétlem. Jobban szeretek két lábbal a földön állni. Egyébként is, hogy nézne ki, hogy a komornája lovagolni tanul – legyintett lemondóan Marie.

- Annyiszor mondtam már, hogy alaptalan a félelmed, a másik dologról pedig, tudod, mi a véleményem. Nem érdekel, ki, mit mond, az életemet köszönhetem neked, amiért sohasem lehetek elég hálás.

- Talán így van, még sem várok érte semmit, tettem, amit helyesnek tartottam. Ami pedig a lovakat illeti, továbbra is inkább csak távolról gyönyörködöm bennük.

Charlotte az ablakhoz lépett, és a tekintetét arra a helyre szegezte, ahol találkozott a férfival. Csak most sikerült meggyőződnie arról, hogy valóban elment. Badarságnak tartotta, de mintha üresnek tűnt volna nélküle a hely. Marie minden mozdulatát követte a tekintetével.

- Feszültnek tűnik, asszonyom – jegyezte meg.

- Történt valami?

- Így is fogalmazhatjuk. Találkoztam egy birtokháborítóval – vonta meg a vállát, mintha csak valamilyen semmiségről lenne szó, ám a másikat nem volt könnyű megtévesztenie.

- Mély benyomást tehetett önre, ha így felzaklatta – lépett a háta mögé, és ő is kinézett.

- Ő is csak olyan, mint a többi.

- Miért olyan biztos ebben?

- Mindegyik férfi egyforma.

- Nem általánosíthatja őket egyetlen ember alapján.

- Sajnos, eddig csak a rossz tapasztalatok jutottak nekem, így képtelen vagyok másként megítélni őket.

- Talán ha közelebb engedne magához valakit, más lenne a helyzet.

- Elfelejted, hogy egyszer már megtettem.

- Sohasem lennék képes azt elfelejteni, mégis azt ajánlom, lépjen tovább.

- Mondod te, aki itt élsz velem, elszigetelve a világ elől.

- Saját akaratomból teszem.

- Akárcsak én.

- Azért van különbség.

- Szeretném, ha végre lezárnánk ezt a témát, rendben? - nézett a válla felett rá.

- Ha ezt kívánja, ám akkor sem tartom helyesnek, amit tesz és imádkozom azért, hogy jobb belátásra térjen.

Hányszor hallotta már ezeket a szavakat. Jól esett, hogy legalább egy valaki aggódik miatta, mégis képtelen volt elszakadni a múlttól. Sikerült ugyan háttérbe szorítania, ám minden alkalommal, amikor átöltözött, és tekintete véletlenül a tükörre téved, szembesülnie kell a történtekkel. Férfiak.