Még mindig az állomásról tartok hazafelé, amikor Simon felhív a nővérétől. Azt mondja, biztosan a metróban volt, amikor a mobilján próbáltam elérni. Most hallgatta meg a hangpostáját.
– Nem maradok későig. Ange reggel korán kezd, úgyhogy vacsora után indulok.
– Kellemes napod volt a munkahelyeden?
A szavak ugyanazok, mint minden este, de van a hangomban valami, amitől elhallgat, és azon gondolkodom, ennyiből rájött-e, hogy tudom az igazat arról, amit titkol előlem.
De nem.
– Egész tűrhető.
Hallgatom, ahogy Simon hazudik nekem; részletesen mesél a szomszéd íróasztalnál ülő fickóról, aki csámcsogva eszik, és fél napokat cseveg telefonon a barátnőjével. Szeretném a képébe vágni, de nem találom a szavakat, ráadásul még mindig nem tudom elhinni, hogy igaz.
Persze, hogy Simon a Telegraphn
