Fél órája ülünk az araszoló forgalomban a Norwood Roadon Graham kocsijában. Türelmetlen sofőr, azonnal begyorsít, ahogy lát egy kis helyet, és ráfekszik a dudára, ha az előtte levő autó a másodperc tört részénél hosszabb ideig merészel várni, mielőtt lámpaváltáskor elindul. Ez már egymás után a második nap, hogy Graham hazavisz kocsival, és nincs miről beszélgetnünk. Kimerítettük a szokásos témákat: a régi videotékák elkelnek-e annyiért, amennyit kérnek értük, és hogy lehet az, hogy soha nincs annyi kétszintes iroda, amennyire igény volna, úgyhogy csendben ülünk.
Időnként megint elnézést kérek, amiért Graham ekkora kitérőt tesz miattam, ő pedig elhárítja a mentegetőzést.
– Nem hagyhatom, hogy úgy közlekedj Londonban, hogy valami perverz a nyomodban jár – mondja.
Átfut az agyamon, hogy s
