A fekete özvegy halála

1.

1.

VAJON EGY ÉPÜLET KÉPES IZZADNI?

Ha valaki feltette volna ezt a kérdést Walter O’Briennek, nemmel felelt volna. De a Park és a Woodward sarkán álló négyzet alakú téglaépület pontosan ezt csinálta. A megfakult vörös téglát egy fényes réteg borította, ami visszaverte a neontábla, a detroiti közvilágítás és az előtte elsuhanó autók lámpáinak fényét. A gyanútlan utasok nem is sejtették, hogy mi következik ezután.

Walter legszívesebben földhöz vágta volna a távcsövét.

– Miért nem üresek az utak? Állítsátok már le a forgalmat!

– Nem tudjuk leállítani – felelte Lincoln Sealey a fülhallgatón keresztül.

– Miért?

– Mert még nem történt semmi.

Számtalanszor lefolytatták már ezt a vitát, és bár Walter úgy érezte, hogy ezúttal győzne, nem érte meg a fáradságot. Hamarosan úgyis történni fog valami.

Ránézett az órájára.

Kilenc ötvenkettő.

A rózsaszín-lila neontábla kitartóan villogott, a fénye a környező épületeket és az utcát is megvilágította.

CLUB STOMP.

Nyolc perc.

O’Brien ötvenhét éves volt. Az ő korában már nem kellett volna itt lennie. Az ízületei recsegtek és ropogtak, ahogy felállt, és kinézett a tető párkánya fölött. Majd szétszakadt a lába. Amikor megmarkolta a botját, megállapította, hogy a tenyere csúszik az izzadságtól.

Hat emelet magasan volt, szemben a szórakozóhellyel, az út túloldalán, és rálátott a bejáratra.

Odabent valami olyasmi dübörgött, amit manapság zenének hívtak, és remegett tőle a levegő. A kíméletlen zajt csak időnként szakította meg valami, amit akár dallamnak is lehetett nevezni. Walternek hiányoztak a gitárok. A dallam. A harmóniák. Emlékezett arra az időre, amikor Detroit a zenéről szólt. A zenéről és az autókról. Manapság már csak azok jöttek a városba, akik olcsó ingatlanokat kerestek.

A klub bejárata előtt két kidobó állt. Az egyik a személyi igazolványokat ellenőrizte egy ceruzalámpával, a másik pedig a harminc főből álló sor mellett járkált. Látszólag az volt a munkája, hogy kiszedje a legcsinosabb nőket, és bekísérje őket a helyre. Mindkét férfi nevetségesen nagydarab volt. Az ajtóban állónak a karja vastagabb volt, mint Walter feje. Kopasz fejbőrét egy tetoválás díszítette, ami bekanyarodott egészen a bal füle mögé. Walter nem tudta megállapítani, hogy mit ábrázol, de egy cseppet sem illett a kidobó háromszáz dolláros öltönyéhez.

Megpillantotta Sealey-t a szövetségi nyomozóiroda épületének tetején. A sarokban hasalt talpig feketében, és az egyik kezével megtámasztotta a távcsöves puskát, amit a keskeny vízelvezető résbe illesztett. A Paratus–16 márkájú automata fegyver tokja akkora volt, mint egy uzsonnásdoboz.

Red Larson felbukkant a tetőkibúvóban, alig hat méterrel O’Brien mögött. Gyorsan körbepillantott, aztán a klub felé nézett, és elkezdett összerakni egy távcsöves puskát, ugyanolyat, mint Sealey-é.

– Felhívtam a 911-et, és bejelentettem, hogy lövéseket hallottam a Woodwardon lévő élelmiszerbolt felől – mondta, miközben sebesen járt a keze. – Azt is hozzátettem, hogy automata fegyverek voltak. Ez biztosan idevonzza a helybéli zsarukat és a sajtót. Nem volt időm belehallgatni a rádióba, de a 32-es körzet csak három kilométer innen.

– Mentő kell ide, nem rendőrök. Azok útban lesznek.

– Mentőt is fognak küldeni. Ez a bevett eljárás.

– Egy szívrohamot kellett volna bejelentened, nem a lövéseket.

– Egy mentő nem lesz elég.

Rednek ebben igaza volt, ezért Walter ejtette a témát.

– Megsemmisítetted a telefont?

Red vetett rá egy bosszús pillantást, aztán előhúzta a kabátja zsebéből az olcsó eldobható telefont, kettétörte, és ledobta a darabokat a tetőről.

– Igen, anya. Megsemmisítettem.

Walter megcsóválta a fejét.

Red összeszerelte a puskát, hasra feküdt, és O’Brien megállapította, hogy neki még hangosabban ropognak az ízületei. Tizenegy évvel idősebb volt nála.

– Ez a fiatalok bulija, Walt. Egyikünknek sincs itt semmi keresnivalója.

– Ha most elindultok, még időben visszaértek a motelbe, és megnézhetitek a Tigers-meccs végét – mondta Sealey a fülhallgatón keresztül.

– Én maradok – felelte Red.

Walter torka viszketett, elővett egy zsebkendőt, és beleköhögött. Hangos volt, de nem annyira, mint máskor. Gyorsan eltette a piszkos anyagot, mielőtt Red meglátta volna a vért. Feleslegesen igyekezett, mert Red és Sealey is tudta, hogy mi történik vele.

Valószínűleg ez is csak egy befejezetlen ügy a sok közül, de ez legalább magától meg fog oldódni.

Megbökte Red lábát a cipője orrával.

– Mikor esett utoljára?

– Honnan tudjam?

– Az épület mintha vizes lenne.

– Detroitban vagyunk – dünnyögte Red, mintha ezzel egyértelmű választ adott volna a kérdésre. – Hogy állunk idővel?

O’Brien az órájára nézett.

– Három perc.

– Odabent van a nő?

– Nekem azt mondták.

– Biztos vagy benne?

Walter semmiben sem volt biztos, de ezt nem akarta Red és Sealey orrára kötni. Nem fújhattak visszavonulót.

– A hátsó ajtót elintézted, ugye? – kérdezte Redtől.

Ostoba kérdés volt, mert a saját szemével látta, fél órával korábban, hogy Red behegeszti.

– Csak a bejáraton keresztül lehet kijutni – felelte Red.

– Mindketten normál töltényt használtok?

Red megpaskolta a puska mellett heverő tartalék tárat.

– A töltényűrbe normált tettem, de ebbe robbanót. Még nem vagyok szenilis. Minden rendben lesz.

– Nem kellett volna két puskát hoznod?

Red megvetően felhorkant.

– Elég gyorsan ki tudom cserélni a tárat.

– Szirénákat hallok – szólt közbe Sealey. – Két vagy három rendőrautó közeledik nyugat felől.

A helybéliek reagáltak Red telefonhívására.

– Vettem – felelte Walter, bár még nem hallotta őket. A szórakozóhely felé nézett. – Chicagóban is nyirkos volt minden. És 1994-ben is abban a kisvárosban, Reno közelében. És ha jobban belegondolok, máshol is.

Red vállat vont.

– Lehet, hogy van jelentősége, de az is lehet, hogy bele akarsz magyarázni valamit. Ha nem tudjuk a javunkra fordítani, akkor teljesen mindegy. És ha ma este végre pontot teszünk az ügy végére, akkor egyébként sem érdemes ezen gondolkodni. Én erre szavazok. Nem akarom megint végigcsinálni ezt a szarságot.

– Nyugaton szakad az eső – mondta Sealey. – Valószínűleg innen ment oda. Ejtsétek a témát, és figyeljetek!

O’Brien az órájára nézett.

– Idő van.

Elővett egy eldobható telefont a zsebéből, és felhívta a számot, amit fekete filccel írt a tenyerére.

Egy férfihang szólt bele.

– Club Stomp – kiabálta, hogy túlharsogja a zenét.

Walter lassan és higgadtan beszélt.

– Egy bombát helyeztem el a klubban. Két percük van, hogy kijuttassanak mindenkit, különben meghalnak. Megértette, amit mondtam?

– Egy bombát?

– Megértette?

– Igen, de…

O’Brien megszakította a hívást, de nem törte ketté a telefont, mert még szükségük lesz rá. Visszatette a nadrágzsebébe.

Egy pillanattal később elhallgatott a zene, és elcsendesedett a világ. Azután bemondtak valamit odabent, de nem lehetett érteni, hogy mit.

– Kezdődik – szólalt meg halkan Sealey.

Walter végighúzta az ujját a csuklóján lévő vörös hegen. Felemelte a távcsövet, és a bejáratra összpontosított.

– Figyeljetek!

– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Sealey.

Walternek eszébe jutott az üzenet: Club Stomp, este 10. Hiányzol.

– Igen.

Az egyik kidobó telefonja megcsörrent, és a füléhez emelte, a karján dagadtak az izmok.

Egy pillanattal később kinyomta, és mondott valamit a társának, aki futva elindult a hátsó ajtó felé. Aztán kiáltott valamit a várakozóknak, és az emberek azonnal szétfutottak, akár a patkányok a süllyedő hajón.

Egy lány bukkant fel az ajtóban. A kidobó kirántotta az utcára, és elszaladt. Sötét, vállig érő haj, fekete ruha.

– Barna, húszas, fehér! – kiáltotta Sealey.

– Megerősítem – mondta Red.

– Negatív! – adta ki az utasítást O’Brien, habár nem volt teljesen biztos a dolgában, de nem is lehetett az.

Két férfi szaladt ki a klubból, és elindultak a parkoló felé. Walterék nem vettek róluk tudomást.

Odabentről kiáltozás hallatszott.

Mindenki az ajtó felé igyekezett.

A kiáltozás hasznos. Elnyomja, ami ezután következik.

Megint felbukkant egy lány. Rémült arccal, összezavarodva.

– Szőke, barna szem – mondta Sealey.

– Megerősítem – mondta Red.

– Negatív!

Két lány jött ki az ajtón, egymást támogatva. Az egyiknek egy vörös folt éktelenkedett a farmerján, a másiknak csúnya seb volt a karján, amiből ömlött a vér. Valószínűleg egy kés vagy törött üveg okozta. A kidobó a parkoló felé lökte őket.

– Negatív! – mondta Walter, mielőtt a társai megszólalhattak volna.

A verejték a szemébe csorgott a homlokáról. Megtörölte a kézfejével, és szorosan megmarkolta a távcsövet.

Tegnap megnézte a szórakozóhelyet. Azt mondta, hogy a gázcsöveket kell ellenőriznie, és egyszerűen besétált a keskeny üvegajtón a keskeny folyosóra. A pénztár a jobb oldalon volt, a bal oldalon pedig egy vitrin állt a klub engedélyeivel. A jegypénztáron túl a folyosó kiszélesedett, de miután a hátsó ajtót behegesztették, az egyetlen kijáratot egy alagút alkotta. Walter azt feltételezte, hogy még ezen a csütörtöki napon is legalább kétszázan lehetnek odabent. Amikor lehunyta a szemét, szinte maga előtt látta, hogy mindannyian az ajtó felé rohannak, fellökik és eltapossák egymást, hogy kijussanak.

Kirohant három srác. Nagyon fiatalok, jó, ha elérték a korhatárt.

Azután két lány. Az egyik fekete, a másik spanyol. Az ajtóban torlódás alakult ki, mivel mindenki megpróbált kimenekülni.

A fekete lánynak egy seb volt az arcán, és talán eltört a karja, mert magához szorította. A másik lány rövid piros ruhát viselt, és az egyik lábáról hiányzott a cipő.

– Spanyol, barna, vállig érő haj, zöld szem – mondta Sealey.

– Zöld? – kérdezett vissza Red. – Biztos vagy benne?

– Add le a lövést, Sealey! – utasította habozás nélkül Walter.

Sealey tüzelt.

A golyó váll alatt találta el a lány karját, átfúródott rajta, és egy porfelhő kíséretében a salaktégla falba csapódott. A lány elengedte a társát, és amikor a vállához kapta a kezét, az ujjai közül vér szivárgott.

– Negatív – mondta feszülten Sealey. – Megsérült.

– A picsába! – morogta O’Brien.

Újabb négy ember jött ki az ajtón, három férfi és egy nő.

– Nem látom a nőt – mondta Red. – Az a három fickó eltakarja.

– Én sem látom – mondta Sealey.

Walter meghallotta a szirénákat.

– Sebesítsétek meg az egyik férfit, hogy lássátok a lányt!

– Biztos?

– Lőjetek már, az istenit!

Red Larson tüzelt.

Az első fiú balra sodródott, lemaradt a többiektől, és a bokáját szorongatta.

– Szőke, egy rózsaszín tincs a bal oldalon, kék szem – darálta gyorsan Sealey.

– Neked balra vagy neki balra? – kérdezte Red.

– Tessék?

– A tincs.

– Neki balra! Neki balra!

Red kifújta a levegőt.

– Megerősítem.

– Negatív! – mondta Walter.

A kiáltozás egyre hangosabb lett.

A kidobó rájött, hogy valaki lövöldöz odakint az utcán, és megpróbálta bent tartani az embereket. De hiába volt hatalmas termetű, a kifelé menekülő tömeget nem tudta feltartóztatni.

– Látom a rendőröket – recsegett Sealey hangja a fülhallgatón keresztül. – A Woodward felől jönnek, de nem álltak meg a bolt előtt. Egyenesen ide tartanak. Hat… nem, nyolc járőrkocsit látok. Kommandósok még nincsenek.

Megint kirohantak öten a szórakozóhelyről. A tömeg ellökte őket a kidobó mellett, de az egyik férfi lekuporodott, mutogatni kezdett a háztető felé, ahol Sealey hasalt, és mondott valamit a kidobónak.

– Ez nem lesz így jó – közölte Red. – Túl sokan jönnek ki.

Walter megmarkolta a botját, megfordult, és elindult a lépcső felé.

– Sorozzátok meg a bejáratot! Tartsátok bent őket! Sealey, te keress magadnak másik helyet, mert kiszúrtak! Lemegyek a klubba.

Bicegve indult lefelé a lépcsőn, és még csak félúton járt, amikor izzani kezdett a mellkasa. Mire leért, és kilépett a járdára, megint köhögött, és véres lett az álla.

Amikor becsukódott mögötte a lépcsőházajtó, három detroiti járőrkocsi fékezett le csikorogva a Park Avenue-n. Még négy járőr és két mentő közeledett a Woodward felől. A távolban is üvöltöttek a szirénák.

O’Brien gyorsan körbepillantott a környező utcákon, és halkan káromkodott.

– Hol a teherautó?

Nem kapott választ.

– Hol az a nyomorult teherautó?

– Késik – felelte Sealey. – Öt vagy tíz percet.

Késik! Bassza meg!

Walter a fejét csóválta.

– Addig ne csináljatok semmit, amíg nem adom ki a parancsot. Nem akarok tűzharcba keveredni a helyi zsarukkal. Tartsátok észben az utasításokat!

– Biztos ezt akarod? – kérdezte Red.

Walter a botjára támaszkodva kibicegett a kereszteződés közepére, nehézkesen letérdelt, és maga mellé fektette a botját. Mire a járőrkocsi lefékezett mellette, a feje fölé emelte a kezét.

Már nem számított, hogy mit akar. Egy óra múlva halott lesz.