A fekete özvegy halála

7.

7.

A JÁRŐRKOCSI ANYÓSÜLÉS FELŐLI AJTAJA kinyílt, és kihajolt rajta egy nő.

– Szálljon be hátra! Mozgás!

Walter nem nézett rá. Az aszfaltra szegezte a tekintetét.

– Nem szállok be. Maga nem érti, mi folyik itt.

– Tényleg? Szálljon be az autóba, és magyarázza el nekem, mielőtt megöleti magát!

Két lövés dörrent.

A járőrkocsi sofőroldalán leeresztettek a gumik.

A harmadik lövedék a motorháztetőbe csapódott, és a jármű leállt.

Valaki megpróbálta kipréselni magát a klub ajtaján, és a következő lövés a feje fölött találta el a téglafalat. Az emberek gyorsan visszahúzódtak.

A kidobó a parkolóinas fülkéjében keresett fedezéket, a bejárattól balra, és a tekintetével az út túloldalán álló épületek tetejét pásztázta.

A járőrkocsi sofőrje lerántotta a rádió mikrofonját a műszerfalról.

– Tizenkettő nyolcvannégy. A jármű lerobbant. Több lövés dörrent. Erősítést…

Még egy lövés. Red értette a dolgát. A lövedék átfúrta a szélvédőt, a műszerfalat és a rádiókészülék közepét. A rádió szikrázott, az őrmester pedig egy meglepett kiáltással eldobta a mikrofont.

Walter egész idő alatt az aszfaltot bámulta, és amikor megszólalt, higgadt volt a hangja.

– Hallgassanak rám! Szálljanak ki az autóból, keressék meg a barátaikat, és küldjék ide a felettesüket!

Az őrmesternő, a névtáblája szerint Rodriguez, összegörnyedve ült az ülésen, és szótlanul meredt O’Brienre.

Mivel nem mozdult, Walter ránézett.

– Ha nem engedelmeskednek, a mesterlövészeim a társa fejébe eresztik a következő golyót.

– A maga mesterlövészei?

Walter ismét az aszfaltra szegezte a tekintetét, és megpróbálta visszafojtani a köhögését.

– Öt… négy… három… kettő…

– Oké! – kiáltotta Rodriguez társa. – Oké!

Kicsatolta a biztonsági övét, kinyitotta az ajtót, és lassan kicsúszott az aszfaltra, mintha elolvadt volna. Lekuporodott, amennyire csak tudott, és óvatosan körbenézett.

– Nem fognak lelőni?

– Ha igyekszik, akkor nem.

A férfi mély levegőt vett, és a társára nézett, aki még mindig az autóban ült. A nő bólintott, de nem mozdult meg.

A társa továbbra is görnyedt testtartásban sietett át a kereszteződésen. A Woodwardon már felállították az úttorlaszokat. A férfi odaérve átbújt köztük, és elvegyült a többi rendőr között.

Rodriguez az autóban maradt.

– Ne ölesse meg magát! Induljon!

– Meglőhetem a karját vagy a térdét – mondta Red a fülhallgatón keresztül. – Nem muszáj meghalnia.

– Ha nem száll ki, akkor meghal – felelte higgadtan Walter.

A nő alaposan megnézte magának O’Brient, kiszúrta a fülhallgatót, azután szemügyre vette a környező épületeket is.

– Maga mit művel?

Walter megrázta a fejét.

– Menjen innen! Küldje ide a felettesét!

A nő ezúttal engedelmeskedett, de nem úgy, mint a társa. Kicsatolta a biztonsági övét, kiszállt az autóból, azután lassan elindult a társai felé. Félúton megállt, hátranézett Walterre, majd megint a környező háztetőket és ablakokat pásztázta a tekintetével.

– Ennek van vér a pucájában – állapította meg Red.

– Maradjatok mozgásban! – szólt O’Brien. – Járjátok be az emeleteket, ahogy megbeszéltük, nehogy célba vegyenek benneteket!

Ekkor felbukkant a kommandósok fekete csapatszállítója is.

Hatan szálltak ki a hátsó ajtón teljes felszerelésben, és felsorakoztak a jármű oldalánál. Végül kiszállt a hetedik is, szemügyre vette a szórakozóhely bejáratát és a kimenekült vendégeket, akik fedezékbe húzódtak a kereszteződés körül.

Walter Rodriguez felé fordult. A nő bement az úttorlaszok mögé, utat vágott a rendőrök között, a fekete kisbuszhoz lépett, és megállt a hetedik kommandós előtt. Beszéd közben többször is Walter felé mutatott. Túl messze voltak ahhoz, hogy hallani lehessen őket, de egyre több fej fordult Walter felé.

Ezek az emberek a Detroiti Rendőrség alkalmazottai voltak, O’Brien azonban senkit sem ismert közülük. Már régen kiszállt a játékból, mégis egyértelmű volt, hogy a hetedik kommandós a főnök. Miközben Rodriguez jelentést tett, a parancsnok le sem vette a szemét Walterről, majd sietős, magabiztos, ugyanakkor óvatos léptekkel megkerülte a csapatszállítót, és elindult O’Brien felé. Az egyik keze a derekán lógó pisztolyon pihent, pedig láthatóan nem félt attól, hogy lelövik.

Amikor Walterhez ért, az megállapította, hogy a parancsnok is nő. Körülbelül ötvenéves lehetett, rövidre nyírt, fekete haját ősz szálak tarkították, és egy forradás volt a halántéka fölött. Megállt O’Brien előtt, és Rodriguez felé fordult.

– Megmotozta valaki?

Miután nem kapott választ, a lábfejét Walter lába közé nyomta, és széttárta a combját.

– Van fegyvere?

O’Brien majdnem elvesztette az egyensúlyát, és amikor hirtelen ránehezedett a jobb lábára, a gerincébe belehasított a fájdalom. A mellette heverő botra nézett, de nem nyúlt érte. Összeszorította a fogát.

– Óvatosan! – sziszegte. – Megégett a lábam.

– Kérdeztem valamit.

– Nincs fegyverem.

A parancsnok megtapogatta Walter bokáját, azután szétnyitotta a kabátját.

– Ez meg mi?

– Golyóálló mellény.

A nő az egyik fémcsat alá dugta az ujját, összecsípte az anyagot Walter vállánál, és összeráncolta a szemöldökét.

– Melyik évszázadból? Legalább húsz kiló.

O’Brien vállat vont.

– De megvéd.

A parancsnok átkutatta a kabátzsebeit, és elvette a telefonját. Miután végzett, hátrált egy lépést. A halántéka fölött húzódó forradást vörös ráncok csúfították el.

– Elárulja nekem, hogy mi folyik itt?

Amikor Walter szólásra nyitotta a száját, megint köhögőrohamot kapott. Mintha üvegszilánkokat köhögött volna fel a tüdejéből. Gyorsan elfordította a fejét, és beleköhögött a könyökhajlatába. Miután a roham elmúlt, a kabát ujját vérfoltok pettyezték.

– Jézusom! – dünnyögte a parancsnok. – Hogy hívják?

– O’Brien. Walter O’Brien.

Walter telefonja megcsörrent a parancsnok kezében.

Sealey.

– Fogadja a hívást! – mondta Walter.

A nő egy darabig szótlanul méregette, azután a kijelzőre nézett, és felvette.

– Rigby parancsnok vagyok a Detroiti Rendőrségtől. Kivel beszélek?

O’Brien hallotta Sealey-t a fülhallgatón keresztül:

– Csak egyszer mondom el, úgyhogy nagyon figyeljen, Rigby parancsnok! A kereszteződés körüli épületek tele vannak mesterlövészekkel. A világ legjobb mesterlövészeivel. Ők a végrehajtók. Ha engedelmeskedik, nem fognak tüzelni. Ha nem engedelmeskedik, akkor megcsodálhatja őket munka közben. Minden leadott lövés, minden kioltott élet a maga lelkén szárad. Magára bízom a döntést, és felhívom a figyelmét arra is, hogy kizárólag erről dönthet.

– Felállok – mondta Walter. – Ezt nem bírja a térdem.

Rigby haragosan nézett rá.

– Maradjon ott! Nem maga a főnök.

Dühösen mutatott két kommandósra, akik az úttorlasz mögött álltak. Azok felemelték a géppisztolyukat, és célba vették Waltert.

O’Brien áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. A hideg aszfalt beleharapott a térdébe. A rossz lába rettenetesen fájt, egészen a gerince tövéig. Összepréselte a száját, és megpróbált valami másra gondolni.

– Ne tegyen próbára minket, parancsnok! – mondta Sealey.

Red tüzelt.

A golyó az aszfaltba csapódott, néhány centire Rigby lábától. A nőnek a szeme sem rebbent.

Red leadott még egy lövést, és ezúttal az egyik kommandós géppisztolyának csövét találta el egy fémes csattanás kíséretében. A becsapódás erejétől a fegyver kilendült oldalra.

Walter megállapította, hogy Red valójában egy művész.

– Magának nem az a dolga, hogy az aszfalton kuporgó férfit piszkálja, Rigby parancsnok – folytatta Sealey. – Magának az a dolga, hogy uralja a helyzetet. Senki sem távozhat, és senki sem mozdulhat meg az engedélyem nélkül. A végrehajtóim gondoskodni fognak arról, hogy maga rendesen elvégezze a munkáját. Ha mindenki engedelmeskedik, senki sem fog meghalni. Nem hívhat helikoptereket, és nem támadhat az embereimre. Ha mégis megteszi, annak csúnya vége lesz.

– Mit akar?

– Nagyon egyszerű. Van egy nő abban a klubban, aki több száz ember haláláért felelős. Őt akarjuk. Ha megadja magát, akkor senki másnak nem esik bántódása.

– Senkinek sem eshet bántódása – felelte Rigby. – És senkit sem fogok átadni maguknak.

– Nem alkudozhat velem, parancsnok. Néhány órával ezelőtt elhelyeztünk egy bombát a klubban. Maga szerint hányan vannak odabent? Ha nem kapjuk meg a nőt egy órán belül, felrobbantjuk a bombát. Maga csak arról dönthet, hogy hányan fognak ma este meghalni. Ha nem kapjuk meg a nőt, mindenki meghal. Ötvenkilenc perce van. Tartsa meg azt a telefont! Hamarosan újabb utasításokat kap.

Sealey megszakította a hívást.

– Megfeledkeztél az egymillió dollárról és a magángépről – mondta Red a fülhallgatóban.

Rigby egy darabig a telefonra meredt, utána Walterre. Végül zsebre tette a mobilt, elővette a sajátját, és a csapatszállító felé menet felhívott valakit. Tudomást sem vett O’Brienről és a rájuk irányított fegyverekről.

Walter sem vett tudomást a fegyverekről. Fogta a botját, és nehézkesen feltápászkodott. A kommandósok megmarkolták a géppisztolyukat, de semmit sem csináltak, miközben Walter beült a járőrkocsi anyósülésére.

– Így már sokkal jobb.

Az úttorlaszok és a rendőrök pontosan szemben voltak vele, a szórakozóhely bejárata pedig tőle jobbra.

Rigby összehívta a csapatát, és három egyenruhás rendőr is csatlakozott hozzájuk. O’Brien nem látta a rangjelzésüket, de ők lehettek a rangidős tisztek. Rodriguezt elvesztette szem elől.

– Ti láttatok már női kommandóparancsnokot? – kérdezte Red.

– Változnak az idők, srácok – felelte Sealey.

Walter tudta, hogy Red és Sealey szemmel tartja ezeket az embereket a puskák távcsövén keresztül, és ha bármi gyanúsat észlelnek, leszedik őket. Nem fogják megkockáztatni, hogy a bürokrácia miatt elveszítsék a nőt. A kommandósokkal együtt huszonhat rendőr volt a helyszínen, ezenkívül négy mentős és legalább harminc civil. Az első híradóskocsi egyre közelebb araszolt. Félig a járdán haladt, félig az úttesten, hogy ne ragadjon a dugóba. Walterék nem akartak ártatlanokat megölni, de megteszik, ha rákényszerítik őket.

Rigby dübörgő léptekkel visszacsörtetett O’Brienhez, és nagyon dühös volt az arca.

– Ki az a nő, akit el akarnak kapni?

Mielőtt Walter válaszolhatott volna, a kereszteződés túlsó vége felől mély morgás hallatszott, és egy teherautó lassan átgördült a fából készült úttorlaszokon. Úgy roppantotta össze őket, mint a fogpiszkálót, és bekanyarodott a szórakozóhely bejárata elé. Az elejére egy hólapátot erősítettek, az oldalán megfakult, zöld betűkkel az állt: DETROITI KÖZÚTKEZELŐ VÁLLALAT. A hátuljából spriccelt a só, ami beterítette az aszfaltot, a járdát és minden egyebet, ami az útjába került. A klub előtt parkoló járőrkocsit egyszerűen félretolta, azután megfordult, tett még egy kört az épület előtt, és végül lekanyarodott a park felé. Semmi sem maradt utána, csak sűrű, fekete füst és rengeteg só.

Rigbynek szó szerint leesett az álla.

– Ez meg mi a fene?

Éppen ideje volt – gondolta O’Brien.

– Kezdődik a buli – mondta Red a fülhallgatóban.