Halálos elszántság

Chapter 5-1

Amikor alkut kötöttek, tudták, hogy a halált kockáztatják. Csakhogy az életen – már ha a Gyönyörakadémián való létezést egyáltalán életnek lehet nevezni – nem lehetett sokat alkudozni.

Három sarokpontja volt a napnak – mint egy nyomorult óramű. Egy ágy éjszakára – lámpaoltás tízkor! Kapott tiszta ruhát, és még ez a ronda uniformis is jobb minőséget képviselt, mint bármi, amit akkor csent vagy lopott, amikor a szabadság még nem csak a képzeletében létezett.

Az iskola – többnyire hülyeség –, de titokban megkedvelte a franciaórákat. Nénje (a legnagyobb picsa) azt hangoztatta, hogy egy másik nyelv ismerete segít nekik kifinomult, elegáns nővé válni.

Ezek egyike sem szorította háttérbe a tényt, hogy már nem a kapun kívüli levegőt szívta… Nem is tudta megmondani, mióta, de úgy számolta, hogy karácsony előtt lehetett az utolsó alkalom, amikor az utcán tuti sikerrel lehetett turkálni az emberek zsebében.

Nyakon is így csípték, mivel, igen, mivel talán kicsit túlságosan óvatlanul viselkedett.

A lány, akit a múlt héten hoztak, azt állította, május van – talán május, de akkor még kóválygott az Eligazítástól. Ráadásul nagyon fiatal volt – mindössze hét-, talán nyolcéves lehetett –, és sírni is sokat sírt.

Lehetetlennek tűnt, hogy egy teljes telet és egy teljes tavaszt odabent töltött. Ugyanakkor éjszaka, amikor csak hevert a sötétben, időnként úgy érezte, mintha az egész életét az Akadémián élte volna le.

Ébresztő pontban reggel hétkor! Utána beágyazni, méghozzá rendesen, mert jön a büntetőpont. Tíz büntetőpont pedig egy órát ért a Meditációs Kamrában.

Zuhany, öltözködés, amibe beleszámított a napi feladathoz illő frizura és smink elkészítése. Reggeli pontban nyolckor. A késők büntetőpontot kapnak. Az asztal melletti helytelen viselkedést pedig sokkolóbottal, vagy még annál is rosszabbal jutalmazták.

Ő is kapott mindenből nemegyszer, mire megtanult színlelni.

Az egyenruhás napokon olyan tárgyakat tanult, mint a francia nyelv, az udvarias beszélgetés, jó modor, stílus, személyi higiénia, bőr- és hajápolás, testsúlykontroll.

Minden héten lemérték, felmérték és értékelték őket. Ezután pedig következett a Szalon Nap, akár akarták, akár nem.

Az első néhány alkalommal le kellett kötözniük és nyugtatót kapott, miközben megszabadították egypár testi hibájától – apróbb foltoktól a bőrén, egy anyajegytől a combján. Napokig fájdalmat érzett, miután megtisztították a fogsorát és csináltak vele valamit, hogy egyenesen álljanak a fogai.

Mégsem ettől rettegett a legjobban. Hanem az Intim Gyakorlattól.

Időnként megjelent egy másik nő, aki szintén az Akadémián végzett, és „megtanította” helyesen levetkőzni vagy másokat levetkőztetni.

Amikor az a nő hozzáért és megütötte, azonnal kiérdemelte a sokkolóbotot és egy egész napot a Meditációs Kamrában.

Néha a nő helyett férfi jött, és ez valahogyan rosszabb volt, mivel neki is hozzá kellett érnie.

Mindenfélét rákényszerítettek – kivéve a tényleges aktust. Az is leckének számított, ha ehhez le kellett kötözniük. Egyes gazdák élvezik, amikor lekötözik a partnerüket.

Előfordult, hogy valamelyik másik növendékkel állították párba, ugyanis nők szintén akadtak a gazdák között, vagy olyanok, akik szerették nézni két lány együttlétét.

Így ismerkedett össze Minával.

Miközben kamerák rögzítettek mindent a későbbi kiértékeléshez és meztelenül feküdt az ágyon, Dorian ellenállt és félrefordította az arcát Mina ajkai elől.

Mina erre ráfeküdt és a füle mellé tapasztotta a száját.

– Én is gyűlölöm. Gyűlölöm – súgta, majd felnyögött és Dorian testéhez dörgölte a testét. – Tegyél úgy, mintha élveznéd, akkor hamarabb vége. Kalandozz el gondolatban, csinálj úgy, mintha nem te lennél. Mivel nem is te vagy.

– Szállj le rólam.

– Akkor mindketten abban a rohadt kamrában végezzük. Forduljunk meg, most te legyél felül. Közben tedd ide, kettőnk közé a kezed… csak csináld. Addig játszok magammal, amíg elélvezek. Úgyis ezt akarják.

Ezzel átfordult és magához húzta Dorian kezét – a lány erősebb volt, mint amilyennek látszott. Majd a teste megfeszült, őrült hangokat hallatott, miközben jobbra-balra rázta a fejét.

Dorian döbbenetére a másik lány közben a lábával átkulcsolta, és a nemi szervük összeért.

– Tettesd – sziszegte Mina. – Tettesd te is, és akkor vége.

Persze megalázó, bár még mindig jobb, mint a lekötözés, a sokkolóbot vagy a kamra.

Ezért felvisított éppen úgy, ahogy Minától látta, és még az sem számított, hogy a szégyentől könny szökött a szemébe.

– Jól csináltátok – állt fel Nénje a fotelből, ahonnan eddig az eseményeket figyelte. – Mindketten jól csináltátok. A 232-es növendék a várakozások szerint. A 238-as sokat fejlődött. Eleget ahhoz, hogy eltöröljük egy büntetőpontját, és remélhetőleg megszüntethetjük a Csak Lekötözve státuszt – hallgatott el várakozón, miközben éles tekintettel figyelte a két lányt.

– Köszönöm, Nénje – felelt kötelességtudóan Mina, és mivel a keze még mindig ott volt kettejük között, megcsípte Doriant.

– Köszönöm, Nénje.

– Nagyon szívesen. Most menjetek, és alaposan zuhanyozzatok le. Mielőtt felöltöznétek a vacsorához, eltölthettek tíz percet a Pihenőben.

Az Intim Terület zuhanyzói osztályon felüli minőséget képviseltek – aprócska öröm. Természetesen itt is kamerák figyeltek mindenkit, nehogy ez az aprócska öröm valódi intimitást is magába foglaljon.

Viszont forró volt a víz és bőven szállt a gőz.

Mina a haját samponozta, miközben suttogott.

– Minának hívnak. Azt hiszem, hat hónapja és tíz napja vagyok itt.

– Dorian. Nem tudom pontosan, de szerintem öt hónapja.

– Már láttalak néhány órán. Jobban kell színlelned. Ha folyamatosan bedugnak a kamrába, begyógyszereznek vagy megvernek, sohasem jutsz ki innen.

– Innen nincs kiút. Már próbáltam. Megnéztem.

– Ha be lehet jutni, akkor ki is – pillantott Mina oldalt Dorianre, miközben kondicionálót kent hosszú, vörös hajára. – Mondjuk, hogy gondolkozom egy terven, s azt hiszem, ketten kellenek hozzá – mosolyodott el, miközben rózsaszín kupacot formált tenyerében a folyékony szappanból. – Egész jó vagy a franciaórákon – jelentette ki normális hanglejtéssel.

Dorian azonnal felvette a fonalat.

– Szeretem a franciát. Az Udvarias Beszélgetés viszont dögunalom.

– Á, nem olyan rossz az, és legalább csevegünk egy jót. Tudod, esetleg segíthetnél a franciával, én meg segítek neked a másikkal. A fejlődés egyet jelent azzal, hogy több időt tölthetünk a Pihenőben, ami tök csúcs.

Vagy legalább nem annyira unalmas, gondolta Dorian, és ismét rántott egyet a vállán.

– Tőlem. Szabad nekünk ilyet?

– Nénje hagyta, hogy az egyik növendék segítsen nekem olvasásból, szóval, azt hiszem, igen. Majd megkérdezem.

– Aha, te megkérdezheted. Téged kedvel.

– Kedvelhető vagyok – derült fel Mina szív alakú arca, ám a szeme nem mosolygott. – Szeretek kedvelhető lenni. Egy nap lesz egy Mesterem, akitől csodás ruhákat és rengeteg orgazmust kapok. Már alig várom!

Dorian látta rajta, hogy hazudik. Mina ki akart kerülni innen éppen úgy, mint ő.

Így hát szövetséget kötöttek.

Amennyire meg tudta ítélni, mindössze ennyi volt bennük a közös.

Ő fekete volt – jobbára –, Mina viszont olyan fehér, amilyen fehér az ember csak lehet. Töredékes beszélgetéseikből megtudta, hogy Mina egy szép házban lakott Philadelphia kertvárosába’.

Akkor kapták el, amikor egy délután futballedzésről tartott hazafelé. A magániskolából. Volt egy öccse, anyja meg apja, négy nagyszülője és három legjobb barátnője. Félig-meddig még fiúja is.

Dorian hónapokig élt az utcán, mielőtt az Akadémiára került. A gyors kezű anyja és az anyja idióta pasijai elől menekült. Freeholdban laktak, egy omladozó lyukban.

Csak néhány héttel azelőtt sikerült eljutnia New Yorkba, hogy elcsípték, s már kezdte megvetni a lábát. Meglelte a szabadságot, aztán egyszer csak puff, egy ágyhoz kötözve találta magát az Akadémia falai között.

Először azt hitte, hogy kórházba került, mert a hely pontosan úgy nézett ki.

Nénje másképp mondta.

Meglátása szerint Mina és ő gyakorlatilag más-más bolygóról érkeztek. Ennek ellenére több közös vonásuk akadt. Gyűlölték az Akadémiát, és kétségbeesett elszántsággal próbáltak kiszabadulni. Ráadásul okosak és találékonyak voltak.

Az elkövetkező hetek során a szövetségük barátsággá érett.

Dorian megtanult színlelni, és azt is megtanulta, milyen előnyökkel jár a színlelés.

Megdicsérték és apróbb jutalmakat kapott. Ami viszont még ennél is jobb, sőt sokkal jobb, hogy a nevelők, az őrök, a felügyelőnők és Nénje éles tekintete már nem fordult feléje olyan gyakran.

Bizakodni kezdett. Nem annyira, mint Mina, de eléggé. Ha a füle hallatára elejtettek egy óvatlan megjegyzést, akkor azt továbbadta a barátnőjének.

Akárcsak Mina. Így apró darabonként összerakták az Akadémia alaprajzát. Igaz, csak fejben, viszont mindketten okosak voltak.

Majd Mina hallott valamit az alagutakról.

– A 264-es öngyilkos lett. Legalábbis holtan találták. Lepedővel akasztotta fel magát.

Dorian úgy érezte, tűz lobban a mellkasában.

– Az melyik volt?

– Az egyik új. Mi szerencsésebbek vagyunk, mert a Csinosak közé tartozunk, nem a Szolgákhoz vagy a Kisállatokhoz. Tegnap Nénje irodájában jártam különleges felmérésen, akkor jött oda valaki. Nénje kiment, és hallgatóztam az ajtó mögül.

– Ha rajtakap…

– Igen, de nem kapott, és nála nincs kamera. Nénjét senki sem figyeli. Azt mondta, hogy ma este, Lámpaoltás után a hármas felvonóval vigyék a testet az alagutakon át a krematóriumba. Azt is hozzátette, hogy a lány úgyis csak egy csatornapatkány volt, akire értékes időt és forrásokat vesztegettek.

Dorian mellkasában egyre magasabbra csaptak a lángok.

– Egyszer úgyis kinyírom.

– A lényegre figyelj, Dorian. Alagutak. Ott a kifelé vezető út.

– A felvonókhoz kártya kell.

– Itt jössz te a képbe. Ehhez értesz, nem igaz?

Talán dolgozott már az utcán – és talán kissé eltúlozta a képességeit –, azonban ez most egészen más.

– Azt várod tőlem, hogy megpattintsak egy kulcskártyát?

– Anélkül nem működik a terv – sugárzott Minából a ragadós magabiztosság. – Olyan közel kell ellopnod a Lámpaoltáshoz, amilyen közel csak lehet.

– Még ha meg is szerzem a kártyát, egész éjszakára bezárnak minket.

– Ma nem. Ezt a részét bízd rám. Te szerezd meg a kártyát, és tíz harminckor gyere le lifttel a betegszobához. Ott találkozunk, és együtt megyünk tovább lefelé, amíg ki nem jutunk innen.

Mindketten tudták, hogy túlságosan hosszúra nyúlik a beszélgetésük, ennek ellenére Mina megkockáztatott még egy percet.

– Kijutunk, Dorian. Mondtam Nénjének, mennyire vágyom már egy jóképű gazdára, aki szép holmikat vesz nekem, amire azt felelte, hogy hamarosan jön az árverés. Nem várhatok tovább. El fognak adni minket. Azonnal menekülnünk kell.

Eladják őket, gondolta Dorian. Nem lesz több színlelés és nem lesz Mina, aki segít neki színlelni.

– Megszerzem azt a kártyát.

– Tíz harminc, betegszoba. Ettem valamit, ami összeveszett a hasammal.

Mintha nem lenne valóságos. Hónapok óta álmodozott és kereste a kiutat. Most viszont egyedül a büntetésre tudott gondolni, amit akkor kapnak, ha elcsípik őket.

Vagyis inkább amikor.

Ennek ellenére meg kell próbálniuk, különben Nénje eladja őket… mint cukorkát az éjjel-nappaliban.

Természetesen tudott arról, hogy az őseit rabszolgaként adták-vették, és amikor még rendes iskolába járt, azt is megtanulta, hogy egy egész rohadt háborút vívtak emiatt.

De a rohadt életbe, már 2061 van! Az emberek nem árulnak más embereket.

Csakhogy ezek igen. Ezek el fogják adni.

Felkavarodott a gyomra és forróságot érzett – mint aki belázasodott és tényleg le kell mennie a betegszobára.

Csakhogy, emlékeztette magát, egyvalamiben valóban tehetséges. A zsebtolvajlásban. Tudja, hogyan vegye el másoktól az értékeiket, és utána hogyan szívódjon fel.

Tizenöt perccel Lámpaoltás előtt Dorian egy apró csomaggal a kezében rohant a folyosón a szobája felé. Mivel a rohangálást tiltották a szabályok, tisztában volt vele, hogy a felügyelőnő meg fogja állítani, figyelmezteti és kioszt egy büntetőpontot.

– 238!

Dorian dobogó szívvel torpant meg.

– Egy büntetőpont, amiért futottál a folyosón. Mennyit szedtél már össze?

– Hármat, felügyelőnő. Nagyon sajnálom.

– Sajnálhatod is. Mi van a kezedben?

– Tisztasági csomag, felügyelőnő – nyújtotta előre ártatlanul a vékony guriga vécépapírt, kis tubus szappant és sminklemosót Dorian.

Amikor a felügyelőnő – testes asszonyság, akinek sokkolóbot lógott az övéről – megragadta a csomagot, a lány alig észrevehetően közelebb lépett és izgalomtól zúgó füllel a tenyerébe rejtette a nő bal mellzsebéről lógó kártyát.

– Már lefekvéshez készültem, amikor észrevettem, hogy ezek elfogytak, és mindenképpen…

– Ez már két büntetőpont, 238-as! A másodikat a figyelmetlenséged miatt kapod. Három lesz, ha nem tűnsz el azonnal a szobádban és nem készülsz el Lámpaoltásra.

– Értettem, felügyelőnő. Köszönöm.

Vakon indult a szobája – vagyis a cellája felé, javította ki saját magát némán. Reszketni is csak akkor kezdett, amikor már becsukta maga mögött az ajtót.

Éppen úgy megágyazott, mint máskor, hátha benéz az a ribanc a folyosóról. A ronda hálóing alatt azonban magán tartotta a ruháját.

Amikor a pislogó világítás figyelmeztette, hogy csupán egy perce maradt, bebújt az ágyba, és az álláig húzta a vékony takarót.

Bekövetkezett, amitől tartott: nyílt az ajtó.

Rettegés lobbant benne, miközben a felügyelőnő az ágy felé lépdelt.

Tudja! Tudja!

Az asszony aljas tekintettel végigmérte – Dorian képzeletében így jelentek meg egy szörnyeteg szemei. Felkészült a sokkolóbot ütésére.