Néhány nap múlva apám jött be a szobámba. Turbánnal a fejemen feküdtem, hogy eltakarja a rövid hajamat – rendkívül előnytelen volt –, le voltam soványodva, és elhagyott az életkedvem. Leült az ágyam szélére, kezébe vette a kezemet, és azt mondta, tudja, hogy depressziós vagyok. Megkérdezte, hogy valaki miatt vagyok-e ilyen, hogy esetleg vonzódtam-e valakihez, aki aztán ennyire megbántott. Próbált rávenni, hogy megnyíljak előtte, de nem állt szándékomban az érzelmi életemről beszélni neki, azt viszont megvallottam, hogy egyszerűen semminek sem tudok örülni, és már csupán arra vágyom, hogy távozzam ebből az életből. Apám sírva fakadt, és ahogy az arcán csorogtak a könnyek, ez az ember, aki nem is csak egy, hanem két feleségéért is megtagadott bennünket, átkarolt, és nyugtatgatott, hogy minde
