Idővel az az érzésem támadt, hogy kezdek úgy viselkedni, mint egy szökött fegyenc, miközben fel-alá bolyongok, és erre a fajta figyelemre aztán végképp nem volt szükségem. Ezért végül úgy döntöttem, hogy az alvó őr mellett visszamegyek a szobába. De még ott sem éreztem magam biztonságban. Kopogtattak az ajtón, hogy ennem kell. Erre belém hasított a félelem: Mi van, ha meg akarnak mérgezni? Inkább elkezdtem feltölteni a videókat, amelyeken valósággal könyörgök az embereknek, hogy segítsenek, és a néha undok, néha értetlen reakcióikat, meg hogy milyen képet vágnak, amikor meghallják, miről van szó, és láthatóan nem akarnak belekeveredni a dologba, ezért inkább gyorsan elfordítják a fejüket. Ekkor már szinte folyamatosan kopogtak az ajtón – új hangok szólítottak föl, hogy menjek az irodájukba
