Ahogy gurulni kezdtek a kifutópályán, a nap becsúszott a felhőréteg mögé, és a kabinra árnyék borult. A távolban, a repülőtér peremén a pálmafák remegve bólogattak a feltámadó szélben.
Lori érezte Erin üres helyét maga mellett. Istenem, bárcsak itt lennél! Erin fogná a kezét, és emlékeztetné rá, mi vár rájuk: koktélok, meleg, fehér homok és a tenger hűsítő ölelése.
Istenem, bárcsak itt lennél!A csecsemő végig sírt, miközben gurultak – halk, keserves nyöszörgését időnként heves, csuklásszerű zihálások szakították meg. Anyja gyengéden ringatta mellén a kivörösödött arcú, ökölbe szorított kezű kisfiút. Lori érezte, hogy a nő legszívesebben felállna, és fel-le sétálna az üléssorok között.
Az utaskísérő odalépett hozzá.
– Sajnálom, de most be kell tennie a kisfiát a mózeskosárba. Hamarosan
