– Helló, hogy van?
Pislogok, csak most veszem észre, hogy meredten bámultam magam elé.
Mindkét fiatal nő bátorítóan mosolyog rám. Zsebre vágom a kezem.
– Jól, köszönöm. – Ennyi telik tőlem. Mindig is Lori volt kettőnk közül a társasági ember, aki kitöltötte az űröket, aki úgy irányította a beszélgetést, hogy az körbefolyja az én személyiségem jóval durvább éleit.
– Az ételeket szemléljük – avat be a magasabbik. – Elképesztő fogások, nem igaz?
– De – felelem, és itt újra elakadok. Teljesen üres az agyam. Elfelejtettem, hogyan legyek kedves.
– Maga kivel van itt?
Nem mondhatom, hogy egyedül vagyok. Vagy senkivel. Nem mondhatom ki ezeket a szavakat. Nem akarom, hogy valósággá váljanak. Nem akarom látni az arcukon a sajnálatot, vagy a tettetett vidámságot, amikor azt felelik: Jó magának
