Jó egyórás keresés után már dől rólam a verejték, papucsom pántja pedig vízhólyagot dörzsölt a lábujjaim közé. A hátizsákot nyugodtan a csónakban hagyhattam volna; állandó rugózásától rezonál az egész gerincem.
– Gyerünk… – suttogom az üres dzsungelnek. – A gépnek itt kell lennie valahol!
A verejték felkúszik sortom szegélyén, és megül a derekamnál. Az órámra nézek, tudom, hogy fogy az időm. A sűrű dzsungelbe csak itt-ott szüremlenek be fénypászmák. A fák kizárják a napfényt, és csapdába ejtik a földes, mulcsos szagokat. Túl sok a rejtőzködésre alkalmas hely, túl sok az alakváltó árnyék. Időnként elvakít egy-egy betévedő napsugár.
Kezdem reménytelennek érezni a helyzetet. Átvágok ugyanazon a parti szakaszon, amelyet már megjelöltem a lábnyomaimmal, aztán nagyon figyelve átfésülöm a mang
