Amikor odaérek a hotelhez, megállok, felnézek a kivilágított étteremre, az asztalra, ahol régen ültünk. Most üres.
Megtettem már korábban is: menekültem előle, ugyanezen a kerten át.
De már nem tudok tovább menekülni.
Nem megy.
Lori végül utolér. Csendben leteszi a babakocsit a sötét ösvény egyik oldalán. A hotel ruganyos gyepéről nézzük az étterem csillogó fényeit.
– Az utolsó hely, ahol láttalak – szólal meg egy idő után.
Bólintok.
A sötétben locsolófejek öntözik vízsugaraikkal a szomjas földet.
– Az előbb azt mondtad, azért nem léptél velem kapcsolatba, mert egy levélben vagy e-mailben nem tudtad volna elmagyarázni mindazt, ami történt.
– Így van.
Töprengve nézek rá.
– Talán többről is volt szó. Talán a bűntudat miatt nem írtál. Most nemcsak Daniel haláláról beszélek, hanem a
